Egy szerető naplója

Egész nap esett, s ez meghatározta a kedvemet is. Hisztis vagyok, nyűgös, nem találom a helyem. – és tényleg három napig tart a csoda, hisz tegnap óta nem történt semmi. Vajon hány ilyen lesz még? Ez az első, csak egy gyenge bemelegítés volt, tudom, érzem, és félek a következőtől. Ma mintha tényleg nem lenne mit mondanom, pedig az előbb beszéltem vele, tudom, több mint egy órát, de mintha csak 10 perc lett volna. Ha vele vagyok, vagy beszélgetünk, olyan nagyon gyorsan telik az idő – közhelyes tudom, de tényleg így vagy.
Szeretem a hangját, ahogy azt mondja: Aha – picit mélyen, kicsit elgondolkodva, kicsit huncutul.

Sok mindenről beszélgettünk. A fő téma természetesen a héten történt dolog volt, de sok másról is szó esett. Aztán elkezdtem ecsetelni, hogy mit csinálnék most vele:
…hogy elkezdeném simogatni a füle mögött, ott azt a nagyon finom, nagyon selymes imádni való aprócska pontot. Aztán meg is puszilnám, gyengéden, épp csak az ajkam hegyével. A kezem, közben simogatná a testét, a karját, a hátát, aztán a póló alá vándorolna, és átsiklana a mellbimbója felett, újra és újra, és fenekét sem hagynám ki. megmarkolnám, erősen hogy érezze, akarom őt, és hogy most épp nagyon rossz kislányost van kedvem játszani VELE! Aztán szorosan magamhoz húznám, hogy az ő ágyéka és az én vénuszdombom összeérjen, lassan mozgatnám a csípőm, közben egyre jobban simulnék, a kezem is egyre határozottabban izgatná őt, aztán amikor már érzem, hogy beindult, vadul megcsókolnám. A még vadabb viszonzásból tudnám, hogy máris elvesztette az eszét. De én tennék rá még egy lapáttal, megfordulnék, és megmutatnám neki a kerek fenekem, aztán oda is dörgölném neki. Tudom, hogy erre ugrana, de én nem hagynám, mert most én vagyok a főnök és az én játékszabályaim szerint játszunk. Ezért hát újra szembe fordulnék vele, letérdelné el, és az övénél kezdeném, imádom hallani, ahogy csörögve kibomlik, s miután a gomb is kipattanna a helyéről, a cipzár meg szinte magától lesiklana Először az alsónadrágon keresztül izgatnám, és gyakran keresném a tekintetét, hogy lássam, mennyire tetszik neki.  S mikor már nem tudom tovább húzni – mert az már emberkínzásnak számítana – letolnám a szűk kis nacit is, a kezembe venném a péniszét, aztán rögtön a számba, hogy megízleljem, hogy fokozzam a már amúgy is pattanásig feszült helyzetet. Bekapnám, tövig, aztán meg a nyelvemmel játszanék, mintha csak egy epres nyalókát nyalogatnék, fel és le,egyre gyorsabban, egyre hevesebben, egyre mélyebben – a kezem közben a fenekét markolná, ő meg egyre csak nyögne, remegne a kezeim közt, és végül kéjesen a számba élvezne.

Az ilyen monológok után szívesen megnézném a nadrágját, de elég mocskos a fantáziám, el tudom képzelni!

Csend van, ahogy azt a másik hullámhosszon is megírtam. Talán most nincs is mit mondanom, pontosabban mondandóm az mindig van, csak valahogy olyan kusza most körülöttem minden, nehezen igazodok el a saját érzéseim közt.

Úgy érzem, ennek a balhénak már nem lesz folytatása, mintha igaz lenne a mondás; “Minden csoda három napig tart”. Holnapra talán már mindenki visszazökken a hétköznapokba, mindenki nyel egyet, és tovább lép. Én azért, mert végül nem hurcoltak meg, ő azért mert nem vesztett el semmit és a gyerek sem sérült, a feleség meg azért, mert a férje még mindig mellette van.
Tudom hogy ezt az első botrányt újabbak követik majd, amik egyre nagyobbak és egyre nehezebben elviselhetők lesznek, és a végén már mind azt várjuk, hogy véget érjen – kinek így, kinek úgy. ( milyen furcsa hogy most hármunkról írok, mintha valami össze kötne minket, mintha valamiért nem lehetne minket külön kezelni, mert mi összefüggésben álluk – így együtt -egymással. A férj, a feleség, meg a szerető.

Miben vagyok én más, mint a felesége? S ő vajon miért nem vette észre, hogy milyen nagy kincs van mellette? Sokat mesélt nekem, a kapcsolatukról, hogy igazán sosem voltak úgy,mint most velem. Mindig azt mondja, hogy ő velem tapasztalt meg nagyon sok mindent először, hogy amíg én nem voltam, nem is tudta, hogy képes ennyire szeretni. De én erre mindig azt mondom, hogy minden ember másképp szeret és minden ember mást hoz ki belőlünk.
A házasságomban én is egészen más voltam. Említettem már, hogy elváltam? Bocsánat, de már nem is emlékszem rá, hogy miket osztottam meg veletek. Tehát, a házasságomban még egy formázható, magát keres nő voltam. Nő? Nem is vagyok benne biztos, hogy az voltam. Mert ahhoz, hogy nővé váljunk, idő kell, sok idő, és mindenféle tapasztalás. Pofonok, könnyek, huncut tettek, édes bizsergések, picike önzés, szerelmek, titkok, alázat, türelem, elfogadás, kitartás…annyi minden kell ahhoz, hogy egy lány végül nővé szépüljön.
Ma ha belenézek a tükörbe – és épp jó napom van :), és a ruha is tökéletesen áll rajtam – akkor már egy nőt látok. Néha elveszek a saját tükörképemben, s belefeledkezem az apró ráncaimban a szemem körül. Nézem magam, de már nem is csak a külsőt figyelem, hanem mélyebben, itt bent tekintgetek szét… mennyi minden van már mögöttem, mennyi hibát vétettem, annyiféle érzés hasogatott már bennem, s engem miden egyes pillanat formált. Tudom,érzem, hogy így van, mert néha magam is meglepődöm a tetteimen, a szavakon, amiket már ki merek mondani, a hiábavaló vágyaimon, amiket már el merek engedni, s az őszinte szerelmemen, amit már nem akarok többé elengedni.
Sokat köszönhetek NEKI, akivel most vagyok – bárcsak kimondhatnám, a nevét. Megértette velem, hogy értékes NŐ vagyok. Számomra ez a két dolog, koránt sem volt olyan egyértelmű, de ő nem hagyja hogy kételkedjek magamban, biztat,segít, bátorít, szeret. Mint a számban:
” Már tudom szeretni nem azt jelenti,
Hogy két ember egy igát von,
Hanem a másikat biztatni, repülni
át egy világon.”

Ez az egyik kedvenc számunk.

Este mikor haza ért, a felesége még fent volt- megüzente – mintha akart volna neki mondani valamit.  Aztán nagy sokára jött az üzenet, amit csak másnap olvastam. Rajtam veszekedtek, mert ő tisztázni akarja ezt a helyzetet velem, nem akarja hogy bármilyen rossz érzésem legyen, és ezt előtte is vállalja. Jól esett hogy kiáll mellettem, de rossz érzés volt, hogy miattam veszekszenek, hogy egy feleség miattam sír.
Sokat szoktam gondolkodni azon, hogy milyen az egyik illetve a másik oldalon lenni: szerető kontra feleség, mit érez az egyik és mit a másik?!
De én mindig csak a saját oldalamon megtapasztalt érzésekről tudok írni, mégis azt gondolom, egy szerető sosem versenyezhet A Feleséggel, mert annak van egy nagy és felülmúlhatatlan előnye, mégpedig, hogy szerelmének tárgya végül minden nap végén haza megy, – a felesség mellé – haza, oda, mellé! Mert a nap vége – történjen közben akármi is – mindig ez; a szeretőtől elköszön, s a feleséghez haza tér. S ha ezt ő nem tudja kihasználni, nem tudja előnyére fordítani, akkor már tényleg nagy baj van. S egyáltalán, hogyan jutottak odáig, hogy valaki másra vágyjon? Persze én nem a szélsőséges, beteges nőcsábászokról beszélek, akik minden héten mással csalják meg a feleségeiket, nem! Én olyan házasságról beszélek, ahol a férj, valamiben óriási hiányt szenved, és végül hosszú vívódás után elég önzővé válik ahhoz, hogy lépni merjen, s más mellett keressen boldogságot.

Ilyen dolgokon elmélkedem, mert most valahogy nyugalom van körülöttem, nincsenek új hírek, mintha kezdene csendesedni a vihar – de még messze a nap vége.

Ezentúl, ott fogom megírni a napközbeni gondolataimat, illetve ha valami nagyon hirtelen történik- mert ott sokkal gyorsabb írni, és ma úgy láttam sokan kíváncsiak voltatok rám! Köszönöm

…megint itt, a fotelban, mellettem forró kakaó gőzölög, a háttérben meg valami “nagyon szerelmes, nagyon szeretlekes” film duruzsol, s a miértjeim továbbra is megválaszolatlanul lebegnek a nagy semmiben.

Reggel mikor kiléptem az ajtón, olyan furcsa érzésem volt. Átfutott az agyamon, hogy talán nem soká már sokan tudni fogják a környezetemben, hogy szerető vagyok, egy család szétzúzó, könyörtelen ember. Újra jönnek majd, a dühös barátok és rokonok, az ismeretlen mocskolódó hívások és üzenetek – ahogy ezeket már átéltem egyszer, s a végén egyedül  maradtam a bűneimmel.
Vajon miért ilyen ostoba az ember? Igyekszik tanulni a hibáiból, s mindez sikerül is, egészen addig a pillanatig,  míg meg nem szólalnak az ösztöneink, a megérzéseink…a szívünk, s abban a percben, hogy ez megtörténik, már nem számít a keserű előző tapasztalat és a józan ész, csak a vágy van, és egy nagyon erős mágnes, ami minden igyekezetünk ellenére, a másik karjába vonz. Semmi köze ennek a gonoszsághoz, és a tudatos romboláshoz, ugyan hogyan is gondolhatja bárki, hogy minket szeretőket élvezettel tölt el, ha fájdalmat okozhatunk? Tényleg ezt hiszik, ezt hiszitek?
Minek ez a sok kérdés? Úgysincs rá válasz. – a tévében meg most halt meg a hős szerelmes, s a lány egyedül maradt…Istenem, milyen rossz lehet neki! Én sosem akarom őt elveszíteni!……………………………………elbambultam, megpróbáltam felidézni, hogyan is kezdődött.

Emlékszem, nagyon erősen él bennem egy kép. Nem ekkor láttam őt először – koránt sem – de mintha ehhez a képhez tudnám kötni a pillanatot, amikor bele szerettem. Egy szórakozó helyen állt, a színpad mellett, sokan vették körül – feje fölött csillogtak a fények – és az arca ragyogón mosolygott. Olyan szép volt a mosolya, olyan… nagyon… végtelenül kedves! Én messziről néztem őt egy oszlop mögül, aztán egyszer csak hangosan felnevetett, jóízűen, tiszta szívből, és össze akadt a tekintetünk… a nevetése az a vidám édes, kedves nevetése vonzott magához, egymás szemébe néztünk és én éreztem, ez valami más.  Aztán idővel egyre többet beszélgettünk a facebook-on. Esténként türelmetlenül vártam, hogy felvillanjon a neve mellett az a zöld kis pötty. Eleinte csak viccelődünk, és ő soha nem beszélt az otthoni dolgokról, mindig csak a kislányáról. De néha voltak furcsa kérdései a nőkről, hogy én mit csinálnék, ha megölelne az a férfi aki nagyon szeret, mit reagálnék? – és hasonlók. Aztán egyre gyarapodtak az ilyen jellegű puhatolózásai, és végül rájöttem, hogy azért kérdezi ezeket, mert otthon ő ezeket megteszi, de a reakció az közel sem az, mint amit én mondok neki. – elutasították! Ha megölelte, ellökte, ha puszit akart adni, elhúzódott, minden kedves közeledését szétzúzta. De mégis sokáig, nagyon sokáig próbálkozott, lemondott dolgokról, hogy több időt tölthessen otthon – hiába. S benne csak gyűltek és gyűltek a sérelmek, én pedig ott voltam neki, meghallgattam. Nem tettem mást, csak figyeltem a chat ablakot, és olvastam az érzéseit. Már akkor megbíztunk egymásban, már akkor törődtünk egymással, de arra egyikünk sem mert gondolni, hogy többek legyünk mint barátok….és valahogy hosszú hosszú hónapok és leírhatatlan sok történés után végül mégis átléptük a saját határainkat. A nehezebb neki volt, szinte láttam, hogy mennyire vívódik, és küzd a saját vágyai ellen – tudtam hogy egyedül csak a kislánya tartja őt kordában. De az elutasítások, a sok fájdalom, és a vágy hogy valaki átölelje, szeresse, végül elég elszánttá tette ahhoz hogy boldog próbáljon lenni. Azt hiszem miután bevallotta hogy szeret, én utána kezdtem el vívódni, mert féltem, még égett az arcomon, az előző lecke pofonja. De ő olyan jó volt már akkor is hozzám! Törődött velem, érdekelte, mi van velem, meghallgatott, várta hogy beszélhessen velem, vágyott a társaságomra, szépnek látott, igazi nőnek…és én is boldog akartam lenni…
Az nem volt titok, és most sem az, hogy mi jó barátok vagyunk, de azt, hogy ezt a határt már rég átléptük, nos ezt csak mi ketten tudjuk.

Valahogy így kezdődött…s most itt tartunk, a botrány kezdetén.
S talán most, hogy egy kicsit barangoltam a múltban, már nektek is egyértelműbb, hogy miért egyből rám terelődött a gyanú – mert mindenki tudja, hogy jóban vagyunk. Jóban lenni – ez egy tág fogalom, amit mindenki kedve szerint értelmezhet, de az igazat csak az a kettő tudja, akiről szó van.

És milyen nagyon hosszú volt, igazából még mindig tart.
Csak ülök itt a fotelben, és nem térek magamhoz. Egyenlőre még szinte egyetlen kérdésemre sincs válasz, és igazából azt sem sikerült még felmérnem, hogy mekkora a baj, mert nem tudom, hogy ki mit tud.
Csak találgatok és próbálok esős maradni, hisz még csak most kezdődött, sőt, szinte még el sem kezdődött. Egyszer már túléltem, másodszorra miért ne menne? úgy érzem tudom, hogy mi vár rám, és ettől talán még félelmetesebb. Ugyanakkor, ez a kapcsolat, ez a szeretői státusz, ez a helyzet amiben most vagyok, egészen más, mint az előző. Akkor tudtam, hogy minden hiába, tudtam hogy nem lehet közös jövőnk – s ő ezzel soha nem is hitegetett – de most, most őt, komolyan, igazán nagyon szeretem, én vele képzelem el a jövőm. Akarom, vágyok rá, de nem akarok neki fájdalmat okozni, szenvedélyt, semmi rosszat, csakis jót, és örömet, boldogságot. Féltem őt, és félek.Mert tudom, hogy innentől kezdve borzasztó gyorsan peregnek majd az események, olyan gyorsan, hogy szinte fel sem tudjuk majd dolgozni, és ez megviseli az embert…

Most tart épp hazafelé. Vajon mi vár rá otthon? Mert este beszéltek, és akkor teljesen átlagos beszélgetést folytattak – mintha mi sem történt volna, mintha semmiről sem tudna. De én ezt nem akarom elhinni. Nem tudom elképzelni, hogy ne tudjon a történtekről, hogy ne legyen köze hozzájuk! Sosem volt vele őszinte, még most sem képes arra, hogy az igazat mondja, a valódi érzéseit, az őszinte sérelmeit, elképzeléseit, és főleg hogy szembe nézzen a valósággal. Közben persze a világ az ő pártját fogja, szegény megcsalt feleség, szemét férj, mocskos szerető, ezek a jelzők illetik a történetem főszereplőit, ezek vagyunk mi, hárman…a világ szemében. És ott a van még egy fontos mellékszereplő, egy gyermek. Vajon ő hogyan fogja mindezt megélni?

Buta felnőttek, gusztustalan játékai és a szerelem utáni vágy…veszedelmes kombináció.

Újabb üzenet a testvértől, meg még az első üzenet után volt néhány…és már a szülei is tudják, hogy el fog válni, és biztos rólam is tudnak. -Van aki tesz róla. Pedig úgy képzeltem..hogy is képzeltem. Már nem nem tudom.

Csak nézem a feldúlt ágyat, itt járt, jó volt, imádtam minden másodpercét, de elmúlt és ráadásul még azt a kis örömöt is elvették tőlünk, hogy boldog bizsergéssel gondoljunk a mára.

Már hazafelé tartott, mikor kaptam egy üzenetet:
“ NEM IS SZERETNÉM HA AZ UTAMBA KERÜLNÉL!!!! Csak kíváncsi voltam ki az a ribanc aki szétzúz egy családot!”

A testvére írta ezt nekem. Nem is az számít hogy miért pont nekem és hogy kitől hallotta- pedig az utóbbi időben, túlságosan sokan is rajtam csámcsognak – hanem az, hogy elkezdődött…és én erről írtam az elején. A világ szemében, ezek vagyunk mi – kedves ribanctársaim – családszétzúzó, utolsó senkik.

És persze ők, a mi bíráink, sokkal jobban tudnak mindent, sőt mindent tökéletesen látnak, teljes egészében tisztába vannak a részletekkel, az okokkal,  a miértekkel, az érzésekkel..

Hol van ehhez az érzéshez képest, a tegnapi…
Majd folytatom, most bőgök egy jót, amolyan ribanc módjára.

A pénteken történek kicsit kiborítottak. Így visszanézve már nem is tűnik olyan nagy dolognak. Annyi volt csupán, hogy egymástól függetlenül, de mégis együtt, elmentünk egy koncertre. Ő a lányával én egyedül. Már nagyon rég készültünk erre az estére, mert abban bíztunk, hogy nagyon jól fog sikerülni, és hogy én meg a lánya, jól megértük majd egymást. De sajnos semmi nem úgy alakult ahogy terveztük. Pontosabban nem történt sehogy. Ott álltunk egymás mellett a tömegben, a lánya a nyakában, és csak egyszerűen voltunk.Mindketten próbáltuk élvezni a zenét, de nem ment. Hiányzott az érzés, hogy együtt vagyunk, hogy megfogja  a kezem – még ha csak lopva is – és  lányával sem sikerült semmiféle kapcsolatot kialakítanom, egyszerűen teljesen elszigetelte magát tőlem. Szégyenlős volt, folyton az apja mögé bújt, nem lehetett vele beszélgetni, még csak rám sem mosolygott, olyan kétkedő volt a tekintete ha rám nézett. – és ezt csak én láttam, hisz az apja nyakába ült..
Aztán, a végére szerintem már elfáradt a pici lány, és pisilnie is kellett, nyűgös lett, menni akart – azonnal – és nem volt mit tenni, engem meg hirtelen elfutott a méreg. Úgy éreztem A kislány mindig közénk fog állni az akaratával, és végül nem engem fog választani, mert ő anyát és apát akarja majd EGYÜTT.
Gyorsan elment, szinte el sem köszöntünk egymástól, utánuk sem néztem, nem akartam látni őket, s csak álltam ott a színpad szélén, újra egyedül – pontosabban mindvégig egyedül voltam.
Hazafelé csak arra tudtam gondolni, hogy a kislánya miatt én nem nyerhetek…NYERNI? Milyen ostoba kifejezés! Hogyan lehetne egy ilyen helyzetet megnyerni?
Utáltam magam, amiért ilyen dühöt éreztem egy gyerek iránt, aki igazából nem tehet semmiről. Ő csupán szeretné maga mellett tudni a szüleit, s még nem látja hogy a felnőttek világában mennyi a csapda, a látszat, a hamisság.
Nem is olyan nagy dolog, ugye? Attól félni, hogy nem győzhetek egy kislánnyal szemben?! De az az igazság, hogy ő nem csupán csak egy kislány, hanem egy kapocs, egy borzasztó erős kapocs, és az én saját kapcsom- ami hozzá köt – nos, arról még nem tudom egészen, hogy milyen erős,hogy mi az amit kibír…és félek kipróbálni, félek tesztelni, a közös kapcsunk erejének nagyságát, mert rettegek, hogy elszakad…

Talán Nektek-kétkedődnek-lesz igazatok. Nem fog változni semmi, ő marad ott én meg maradok itt.

Ha már tudom mit érzek pontosan, és lesz hozzá erőm, elmondom.

Jó éjt. ..talán ma már kételkedem is, mert semmiben sem lehetünk biztosak, csak abban, ami már mögöttünk van.