Nem volt jó nap a mai, eldőlt ez már hajnalban, mikor megálmodtam a saját halálomat. Borzasztóan megrémülten és nagyon zaklatottan riadtam fel. Az volt az első, hogy a telefonom után nyúltam, mert tudtam, hogy már munkába tart és abban bíztam, hogy majd megnyugtat. Szerettem volna, ha hozzá bújhatok, de ez most sem volt lehetséges.
Egy jó darabig nem jött válasz, és én nem tudtam vissza aludni, aztán végre üzent…félelmetes, mert mikor elmeséltem neki hogy mit álmodtam, azt felelte, ő is ezt álmodta magáról. Hogy lehetséges ez? Vagy csupán csak véletlen? Nem tudom, de ez az álom rávilágított minket arra, hogy időpazarlás, minden nap, amit nem együtt, egymás mellett élve töltünk. És itt most nem a nagy, mindent elsöprő, ömlengős szerelemről beszélek, nem, sokkal többről van szó. Gondoskodásról – minden nap -, apró figyelmességekről – minden tettünkben – jelentéktelennek tűnő gesztusokról – amikor csak lehet – semmiben sem kerülő, de mindennél többet érő érintésekről, simogatásokról, reggel együtt ébredésekről, közös főzésekről, napi harcokról, sírásokról…életről.
De volt a mának egy szép pillanata is. Egy szerelmi vallomás.
Kaptam egy régi képet, amit megőrzött. Egy képet, ami másnak semmit se mondana, de neki az a pillanat nagyon sokat jelentett, azt írta a kép mellé:
“Sebes volt a kezem és te bekented. Már maga a gyógyulás volt, amikor a kezeddel simogattad. Akkor úgy éreztem – talán először – hogy én nagyon fontos vagyok neked.
Gondoskodsz rólam, és akkor éreztem, hogy borzasztóan szeretlek. Akkor valami megváltozott bennem, akkor az olyan jó volt. Az volt az első olyan dolog, hogy igazán éreztem, te vagy az igazi nekem”
Kommentek