Ez az időszak most nehéz. Nehéz, mert csak ritkán tudunk találkozni és én valahogy sokat – talán túl sokat is – gondolkodom. Nem mutatom, nem beszélek róla, de így van, mert valahogy most nagyon nem tudom elfogadni ezt a helyzetet. Dühöt, haragot és valamiféle közömbösséget érzek, és ez utóbbi az, ami aggaszt.
Miért érzek közömbösséget? És tulajdonképpen ki iránt érzem ezt? Saját magam iránt? A szeretőm iránt? Vagy a helyzetével kapcsolatban – hogy már nagyon szabadulna a kapcsolatából, de még mindig képtelen rá, de ez az ő harca? Vagy mégis miért?
Nem tudom, mintha már nem akarnám megfejteni a nagy talányt, hogy együtt leszünk-e végül vagy róla is le kell majd mondanom?! Úgy érzem, már nincs erőm izgulni vagy félni, hogy vajon végül boldogok leszünk-e vagy sem. Mintha egyszerűen csak elengedtem volna magam, és most csak sodródom, erőtlenül, kiszolgáltatottan, céltalanul…csak úgy, vagyok.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: