Egy szerető naplója

Kezdem megszokni, hogy olyan a kapcsolatunk, mint egy hullámmedence, ahol a víz állandóan mozgásban van, egyszer fent, egyszer lent…van hogy jól bírom, van hogy bele halni készülök… olyan kedvetlen vagyok.

Nem is tudom, mi lenne most jó, talán attól sem lenne jobb, ha itt lenne, talán semmi nem segíthet ma rajta. A fenébe, hogy utálok ilyennek lenni, annyira lehetetlen egy érzés! Mintha valami csöndben emésztene, és én nem tehetek ellene semmit, csak tűrök és várom a végét.
Az ember meddig fizet a bűneiért? Ki dönti el, hogy meddig kell bűnhődni egy múltbéli régi vétekért? Egyáltalán ez még az? Bűnhődés? Vagy ez maga az út, ami végül majd a boldogságomba torkollik?
Mennyi mindent el kell viselnie egy szeretőnek, fogalmatok sincs – nektek, akik nem jártatok még ebben a cipőben.  Persze tudom jól, én választottam ezt az utat, senki nem kényszerített rá, az én döntésem volt, egyedül csak az enyém. tudtam jól, hogy mibe vágok vele,  tudtam jól, hogy sokat sírok majd, hogy sokszor fogom az egészet a pokolba kívánni, hogy hiába van nekem, az éjszakáimat egyedül töltöm majd… és cserébe nem kapok majd mást csak néhány boldog órát.
Megéri?

A kérdést válasz nélkül hagyom..

…hát, a tegnaphoz képest, ma még jobban hiányzik.

Különös, nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de úgy érzem, sosem szerettem még ennyire, mint most. Sokszor azon kapom magam hogy a pici babákat nézem, és arról képzelődöm, hogy megadom neki azt, amire a legjobban vágyik, egy kisfiút.

Nem mondom, hogy fel vagyok rá készülve, de azt igen, hogy neki akarom…neki szeretnék kisbabát szülni..és mi ez, ha nem egy óriási változás a hozzá való viszonyulásomban – már megint.

Lassan túl leszek a tegnap történteken, néha nem kell más a fájdalom enyhüléséhez, csak a holnap- de persze az nehezen érkezik meg. A percek csak vánszorognak, az agyam meg kattog, szinte hallom, és képeket látok magam előtt ahogy ő és a család EGYÜTT VAN!

De ma màr jobb, csak ne hiánypozna ennyire. És most nem a szexre gondolok, hanem puszta létére, az érintésére, a puha ajkára, a szorítására, a hangjára…rá! Talán holnap ez az érzés ia enyhül majd.? Vagy épp ellenkezőleg, erősebb lesz, mint tegnap!? Hiányzik! Szeretem! Nagyon szeretem!

Most beszélek vele, elsőre nem vettem fel a telefont, azt kérdezi jól vagyok-e. azt felelem, minden rendben, aztán megkérdezi mit csinálok, azt felem takarítok, azért nem vettem észre mikor először hívott. Nincs sok ideje – csak kiment wc-re – gyorsan leteszi, és én összeomlok. még jó hogy csak néhány másodpercig kellett erősnek látszanom.

Ma reggel nagyon sokáig aludtam, tegnap éjjel 2-kor még fent voltam, úgy volt hogy találkozunk, de vissza kellett mondanom, mert a múltam megint kitüremkedett a jelenbe, és nem akartam bajt. Már ez is felkavart, hogy a múltam még mindig itt kísért, pedig Istenemre mondom nem volt az olyan megbocsáthatatlan bűn, csak oda mentem ahol szeretve éreztem magam, ahol NŐ lehettem, ahol kívántak, vágytak, csodáltak… de azokért a boldog órákért még ma is fizetem a számlát..

Aztán mikor felkeltem egy üzenet várt: a szomszédokkal Győrbe megyünk, az állatkertbe, a kislány már itt ugrál rajtam, indulunk… Ma augusztus 20. van. a felesége is otthon van, ő is ment, együtt voltak, belehalok. De csöndben teszem, nem kell ezt mindenkinek tudnia, majd holnap keményebb szívvel ébredek, egy csöppet megint keserűbben.
De mi lesz addig, ma még ma van, és én nem találom a helyem. Csak kínlódok, és megint itt ez a furcsa fájdalom, itt a mellkasom közepén. Összekucorodok, de már csak néha könnyezem. .. mit jelent ez?

Mióta felkeltem percenként nézem a telefont, hogy üzent-e, már nem is tudatos, csak nyúlok után és keresem a képernyő bal felső sarkában a kis buborékot, de csak ritkán van és csak egy-egy mondat. Aztán mikor az előbb megszólalt a telefon, még rosszabb volt, itt középen…a többit meg már leírtam.

A sodródó hajó, ma néhány órára kikötött, megpihent, erőt gyűjtött…és nagyon jó volt. Boldog voltam, olyan boldog, amilyen már évek óta nem. Hihetetlen hogy néhány óra milyen óriási löketet adhat a dolgoknak…itt…belül.
Munka után nyaltunk egy fagyit, aztán elmentünk a közeli parkba és ott épp olyanok voltunk, mint egy átlagos, hétköznapi boldog pár. Ő gyakran megcsókolt, én sokszor hangosan felkacagtam, ölelkeztünk, huncut, közbotrányt kiváltó gondolatok futottak át az agyunkon egy-egy félreeső bokros rész láttán, aztán mint a gyerekek, másztunk, játszottunk, nevettünk, éltünk …együtt nevetve, boldogan. A nap meg csak ragyogott ránk, a gyerekek a homokozóban néha végig néztek rajtunk, de nem láttak mást, csak két embert, akik szeretik egymást. ..
Talán a ma délután után, újra bírom még egy darabig.
Ja és mikor haza hozott, beinvitáltam egy 5perces szexre – mert az olyan jó!

Ez az időszak most nehéz. Nehéz, mert csak ritkán tudunk találkozni és én valahogy sokat – talán túl sokat is – gondolkodom. Nem mutatom, nem beszélek róla, de így van, mert valahogy most nagyon nem tudom elfogadni ezt a helyzetet. Dühöt, haragot és valamiféle közömbösséget érzek, és ez utóbbi az, ami aggaszt.
Miért érzek közömbösséget? És tulajdonképpen ki iránt érzem ezt? Saját magam iránt? A szeretőm iránt? Vagy a helyzetével kapcsolatban – hogy már nagyon szabadulna a kapcsolatából, de még mindig képtelen rá, de ez az ő harca? Vagy mégis miért?
Nem tudom, mintha már nem akarnám megfejteni a nagy talányt, hogy együtt leszünk-e végül vagy róla is le kell majd mondanom?! Úgy érzem, már nincs erőm izgulni vagy félni, hogy vajon végül boldogok leszünk-e vagy sem. Mintha egyszerűen csak elengedtem volna magam, és most csak sodródom, erőtlenül, kiszolgáltatottan, céltalanul…csak úgy, vagyok.

Nem is tudom mit érzek most, ez nem harag, még csak nem is csalódottság…nem, ez most valami megmagyarázhatatlan, furcsa érzés, és mindig csak ugyanaz a kérdés:

Miért tartok már megint itt?!