Egy szerető naplója

Most nézem…majd egy év telt el az utolsó itteni bejegyzésem óta… hogy szalad az idő, mennyi mindenen vagyok már túl, és még mennyi minden van előttem, előttünk.

Aki esetleg olvasta a facebook-os utolsó bejegyzésem – restellem, de oda is nagyon ritkán írok – az tudja, hogy ma már nem vagyok szerető, nem vagyok második, csak én vagyok, az egyetlen vagyok, az első! Bizony! Tényleg megtörtént! Nem tudom, hogy azért-e mert annyira nagyon akartuk egymást, vagy mert egyszerűen ennek így kellett lennie, esetleg mindkettő, de  a lényeg hogy így van.
Igazából azt kell hogy mondjam, neki kellett többet tennie, hisz le kellett zárni azt ami elől hozzám menekült, és mindezt közben úgy hogy a lánya a lehető legkisebb mértékben sérüljön. Mert ennek a történetnek – azon túl, hogy elveszít engem, ha nem lép – ez volt a legnagyobb dilemmája, a kislány volt a legnagyobb félelme, hogyha elhagyja az anyját, akkor azt a gyerek úgy éli meg, hogy őt is elhagyta…
Furcsa, hogy mikor már azt hiszi a szerető – vagyis ez esetben én – hogy nincs több küzdelem, nincs több átsírt éjszaka, akkor egy ilyen szituációban hirtelen szembesülsz a durva valósággal; a harcaid még korán sem értek véget!

Szeptember óta immár hivatalosan is egy pár vagyunk, sok jó történt velünk, barátok és rokonok, szülők, már mind tudják, sőt megtörtént a személyes találkozás is! igazán nagy negatívum nem ért minket, pedig mindketten féltünk leginkább a szülők reakciójától, mert ők picit még maradiak, picit nehezebben fogadják el a változást, picit nehezebben alkalmazkodnak az új helyzethez, de könnyebb volt mint reméltem.
Kivéve egyet a gyereket! Volt néhány találkozás, de minden erőfeszítés hiábavaló – legalábbis így érzem. És érzek még valamit, hogy az elhagyott, megalázottnak érzett másik nő – a volt feleség – most minden erejével azon van hogy valamiféle elégtételt vegyen magának, s ebben a gyerek befolyásolása a legnagyobb fegyvere ezidáig!

Igyekszem ezen túl rendszeresen írni újra! Ha mégsem tenném, zaklassatok nyugodtan a facebook oldalon! 
És még valami, ez a szerető státusz egyáltalán nem egy misztikus, megfoghatatlan, mocskos dolog, legalábbis nem az a fajta szerető akik a legtöbbem vagyunk! Mert a legtöbb női szerető nem csak egy kalandra vágyott, egy izgalmas éjszakára, hanem igazi érzésekre, szerelemre, egy helyre ahol önmagáért szeretik. 

Mindenkitől bocsánat, aki várta, hogy írjak a naplóban…azért nem tettem, mert valahogy úgy éreztem csak egy helyben toporgás az egész; vagyunk, időnként összeveszünk, félünk hogy vajon lesz-e közös jövőnk, aztán ott folytatjuk ahol eddig…
De most talán végre tényleg nagy dolgok történnek majd. Amint több időm lesz, részletesen leírok mindent!
Furcsa, de most hogy tettünk egy nagy lépést, és közel a változás, nagyon izgulok, hogy vajon tényleg egy-e a sorsunk…

Már napok óta nem tudok egy igazán jót aludni, minden reggel korán megébredek, üzenek neki hogy felkeltem, néha próbálok még aludni, de nem megy. Amint megszületik a fejemben az első gondolat, nem megy-pedig érzem hogy a testem fáradt, de hiába, mert a lelkem közben már zakatol.

Ez az utolsó néhany hónap, ami még hátra van az évből már ilyen lesz. Furcsa hogy az utóbbi 3 évben szinte mindig így töltöttem ezt az időszakot- így; zaklatottan, kicsit szorongva, hogy mi lesz jövőre, de mégis bizakodva..

Istenem milyen rég élek már így, titokban szeretve mégis magányosan…hmm… Kislány koromban mindig úgy képzeltem, hogy ha majd felnövök nagyon szép lány leszek, akit mindenki szeret, de nekem ők “csak” jó barátok, mert titokban azt az egy valakit várom, aki különleges, aki az első pillantás után szerelembe ejt, aki nagyszerű ember, akihez foghatót addig még nem ismertem…fellengős egy álom volt, ugye? Pedig titokban mind erre vágyunk, egy meghatározó, különleges találkozásra, amitől kezdve a szívünk megingathatatlanul érzi, hogy rá vártunk…

Magamhoz képest nagyon korán van-reggel! Érzem hogy tudnék még aludni,mert a szemem szinte még fáj az álmosságtól, de az agyam már beindult és tudom, hogy ebbél már nem lesz alvás!

Tegnap sokat beszéltünk telefonon, és bár semmiségnek hangzik, de újjabb szintre jutott; már a buszról is felhív, ami viszi őket munkába/haza, és nem foglalkozik azzal, hogy hányan hallják meg, mit beszél! Nem érdekli, mert hiányzom neki ezért minden lehetőséget kihasznál hogy valamilyen formában velem legyen.

Elég vacak időszak ez, mert gyakorlatilag nincs lehetőségünk a találkozásra. De úgy érzem, eddig még mindketten erősek vagyunk. Erősek, de bennem már motoszkálnak baljós gondolat foszlányok.

…mert akárhogy is nézem közeledik a karácsony, észreveszem ezt a munkahelyemen, az embereken, kicsit mintha mind kezdenénk lelassúlni -így évvége felé- és átadni magunkat erre az időszakra valami sokkal szebb légkörnek, mint amiben az év eddigi részét töltöttük.

Nekem ez lesz a 2. karácsonyom vele a szívemben, de nélküle a fa körül, s a gondolattal az elmémben, hogy ő otthon van egy másik fa körül egy másik nő mellett – mégha már nem is szereti őt, karácsonykor ez a tudat sem tud vigasztalni!

Tudom még csak október vége van, de hamar eljön…és én félek…

Ma a “nagy szerelemről” beszélgettünk. Azt mondta, ő biztosan érzi, hogy neki én vagyok a fölülmúlhatatlan igaz, nagy szerelem. A hangja határozott volt és őszinte, csodálom azért hogy ezt ilyen egyértelműen ki meri jelenteni…

Nagyon elgondolkodtatott ez a téma: NAGY SZERELEM. Kérdezte, hogy én mit érzek, hogy bármelyik eddigi kapcsolatomra rá tudnám-e ezt a kifejezést aggatni. – tovább méláztam.
A volt férjem, az első szerelmem volt, az első szeretőm, az őrült szerelem volt, és ami most van…mi is van most?!

Ma nálam járt, nem volt sok időnk, a csengőre keltem, hogy megérkezett. Borzasztó álmos voltam, kócos, rekedt hangú, esetlen kisleány, de úgy csókolt, mintha a világ aktuális bombázóját csókolta volna. Aztán belém töltötte az első lélek indít kávát,s  ez után ugyan már képes voltam nyitva tartani a szemem, de az ágy újra magához csábított. Befeküdt mellém, pontosabban, az ölembe hajtotta a fejét, és csak bújt – Istenem, de hogy bújt. Nagyon szeretem amikor ezt csinálja, én meg ilyenkor csak simogatom a fejét, mindkét kezemmel, közben nézem az arcát, hallgatom a lelassult szuszogását, és valahogy úgy érzem, ilyen a tökéletes boldogság. Ezekre a pillanatokra tudom azt mondani, hogy számomra ilyen az igazi meghitt, tökéletes, őszinte szerelem. S hogy ez egyet jelent-e a nagy szerelemmel? Úgy érzem igen, mert a nagy szerelem, attól nagy és semmihez sem fogható, hogy vannak olyan pillanatai, amik minden értelemben tökéletesek, különlegesek és feledhetetlenek – nekem ezt jeleneti a nagy szerelem -ahogy a fejét az ölembe hajtja és én simogathatom, ahogy a világ zaja kint szorul, ahogy az egyszerű mozdulatok semmihez sem fogható boldogsággá simulnak…igen nekem ő az.

A negatív szárnyalásom ma sem lankadt… pocsék napom volt, most is bőgök – nem is tudom kíváncsiak vagytok-e egyáltalán a siralmaimra, az állandó pesszimista gondolataimra.
Nem is tudok mást írni, csak azt hogy semmi sem jó, az sem ahogy felkel a nap, az sem ahogy lenyugszik, és főleg az nem, ami a kettő között van!

Továbbra sincsenek jó napjaim, valahogy úgy érzem, mintha most tényleg elfáradtam volna. Vannak persze jó pillanataim, de ez percről-percre változik, és egyik pillanatról a másikra elsírom magam.
Nem marad más, mint terelni a gondolataimat, lekötni magam mással, egy filmmel, zenével, egy könyvel, barátnőkkel, bármivel vagy bárkivel, aki vagy ami eltereli a gondolataimat róla.
Nem is tudom egészen megfogalmazni hogy mi zajlik bennem, vajon ilyen az, amikor az ember elkezd belefáradni valamibe, amiből azelőtt hihetetlen energiákra tett szert? Hogy lehet az hogy ami annyi időn keresztül olyan sok boldogságot okozott, az most sokszor megsirat?
Ez normális? Pedig már tudhatnám, hisz egyszer átéltem. De az más volt, annak a kapcsolatnak eleve nem volt jövője. És ennek? Ennek a viszonynak most van? Megtörténhet velem az, ami csak nagyon kevés szeretőnek adatik meg? Első helyre léphetek?

Tegnap is meglátogatott, csak úgy, mert lehetősége volt eljönni.
Az a furcsa, hogy mióta volt az a csúnya összeveszésünk, nem beszéltünk róla, arról hogy mit is éreztünk, hogy min kellene változtatni, hogy hogyan kellene tovább folytatni. Ez a baj a távolsággal, hogy mire találkozunk a problémák egyszerűen – úgymond – aktualitásukat vesztik, és már nem lehet őket úgy megbeszélni, mint frissen, akkor és ott, úgy ahogy érzetük.

És félek, hogy ezek később még újra felszínre kerülnek – bennem legalábbis biztosan.
Nem tudom mi erre a jó megoldás, nem tudom mi lesz, ha újra így érzek majd? Vajon akkor is tudom majd tovább folytatni?
S az a bizonyos pohár meddig tölthető még? Mikor történik meg az, hogy betelik? Csordultig?

…tehát eljött a találkozásunk napja, és a sors tudta mit akar velünk mert aznap estére kibírhatatlan migrén kapott el, olyan rosszul voltam, hogy alig bírtam állni a lábamon, nehezemre esett lélegezni, a gyomrom folyton kavargott, a fejem lüktetett, az agyam meg mintha kinőtte volna a koponyám – úgy feszített…és a mi találkozásunk épp egy ilyen napra kellett hogy essen.

Értem jött a munkába, és amint meglátott, tudta hogy baj van, és ösztönösen tudta azt is hogy mit kell tennie. Kérdés, kérés, utasítás nélkül, bevezetett a lakásba, betakart, és cserélte a homlokomon a hideg borogatást. Befogta a szám ha beszélni próbáltam, azt kérte lazítsak, ne beszéljek feleslegesen, csak csukjam be a szemem és aludjak, ő itt lesz mellettem és vigyáz majd rám.
Soha nem éreztem még ilyet, soha nem volt még részem ilyen fajta szívből jövő, őszinte, önzetlen gondoskodásban. Rendszeresen igazgatta a törölközőt a fejemen, megforgatta, újra hajtogatta, lehűtötte, fogta a kezem ha azt kértem, simogatta az arcom, ha kinyitottam a szemem, és mikor meglátta hogy cserepes az ajkam a fáradságtól és attól a hihetetlen görcsös fájdalomtól, ami az egész testemet uralta, bevizezett egy szalvétát, és azzal törölgette a számat, olyan gyengéden, olyan szeretettel… ez volt az a pillanat, ami elsimított bennem minden rosszat, amit az előző napokban éreztem! Ez volt az a pillanat, amikor újra ráébredtem, hogy ennek a férfinak én vagyok a mindene!
És szép lassan a fájdalom is enyhült, a testem ellazult a lelkem megnyugodott, a dolgok újra a helyére kerültek bennem, s percekkel később már a csókjára vágytam, az ölelésére, a közelségére, bele akartam bújni, olyan közel akartam férkőzni hozzá, amennyire csak lehetséges, ezt éreztem.
Megsimogattam az ajkát, ahogy nem sokkal azelőtt ő az enyémet, a vizes szalvétával – gyönyörű, csókolni való ajka van. Kívántam, mintha csak egy friss, piros lédús almát kívánna meg az ember – bele akartam harapni, megízlelni, érezni milyen nagyon finom.
Soha nem esett még annyira jól a csókolózás, mint azon az estén VELE! Olyan varázslatos volt, olyan felemelő, olyan végtelenül bizsergető, maga volt a szerelem kifejezése.

Nem volt túl jó hetünk, sőt, talán még sosem voltunk ilyen feszültek…voltak pillanatok, amikor mindketten azt éreztük hogy hamarosan vége lesz. Az alap problémánk a múlt hétvégi családjával való viták voltak és aztán az még jó néhány dolgot magával görgetett….
sok mindenben hasonlítunk, de van egy valami,amiben nagyon nem; ő mindent azonnal szeret nekem elmondani, mert megkönnyebbül és azt reméli én azonnal megnyugtathatom őt a válaszommal, ő mindenről azonnal meg akar bizonyosodni…én pedig épp az ellenkezője vagyok, nekem időre van szüksé
gem, hogy megérjenek bennem az érzések, hogy rájöjjek mi is az ami valójában zajlik bennem, és épp ezért nem szeretem azonnal elmondani neki a dolgokat, de ha megérzi hogy valami bánt vagy foglalkoztat, akkor nem hagy békén amíg el nem mondom, mert rögtön attól fél, hogy valami rosszra gondolok, hogy véget akarok vetni a kapcsolatunknak…

Most is ez történt…én próbáltam elrendezni magamban azt hogy miért én vagyok a felesége családjának és tulajdonképpen az ő családjának is az egyetlen szóba jöhető személy – aki a szerető lehet. Miért pont csak én jutottam az eszükbe, mikor tudom, hogy sok más nő is megfordul a közelében, mégis egyikük sem lett gyanúsított. Azt is nehezen tudtam és tudom még a mai napig is elfogadni, hogy bár a feleségével már nyíltan beszél arról, hogy neki nem jó a jelenlegi helyzet, hogy nem boldog, hogy el akar válni, de ezen kívül más nem történt. A legnagyobb akadályok még mindig előtte vannak, a gyereke, akinek még mindig nem mondott semmit, még mindig nem tett egyetlen lépést sem afelé, hogy felkészítse arra ami az elkövetkezendő időkben történik majd…és hát a lényeg, a konkrét lépés, hogy elköltözik, hogy beadja a válópert, hogy elkezdi lerakni az alapjait az új életének – ezek még mind-mind nem történtek meg. Én pedig időről-időre levesztem a türelmem, és ha még esélyt sem ad arra, hogy magamban lerendezzem ezeket a borzasztó szélsőséges érzéseket, akkor nem tudok finom és visszafogott női higgadtsággal beszélni az érzéseimről, sőt nem megy, ment másképp, csak nyersen és kegyetlenül – kikényszerítette belőlem, és ezt írtam neki, mikor már sokadszorra tette fel a kérdést, hogy mi bánt:

“Ha most én is olyan lennék mint te hogy mindent azonnal elmondok, akkor talán megbántanálak vagy összevesznék veled. Csak sírok mert jól esik és várom hogy megnyugodjak és kitisztuljon a szívem a keserűségtől, várom hogy megújuljak, hogy újra erős legyek.
Nem válaszoltam mert úgy érzem nincs mit mondanom. Dühös vagyok és csak nyelem a könnyeimet és néha rémisztő dolgokat érzek. Hogy egyik napról a másikra lezárom veled még ha bele döglök is és csak a zenének élek majd, a szívem meg befagyasztom s te talán végre megérted hogy miről is szól az élet, amit élni kell.
Te is csak otthon vagy még mindig, és bár igen változtál mióta velem vagy mert el tudsz küldeni embereket a picsába – ha azt érdemlik- , de még mindig ugyanott toporogsz, a valódi akadályok még mindig előtted vannak!!!
Én nem sürgetlek. Nem, tényleg nem de ha annyira nem jó neked miért nem változtatsz? Tudom a gyerek! De mintha ő csak egy kifogás lenne!!
Hát tessék ilyen az amikor előbb beszélek minthogy megnyugodnék
Kikényszerítetted belölem. Te ismersz tudod hogy hirtelen vagyok! Ilyen !
Egy nagy káosz van bennem. Mindenemben és nem akartam mindezt rád zúdítani.
És tudod utálom azt is hogy mindenki elmehet hozzád csak én nem és utálom hogy még mindig a feleséged mellett alszol és legjobban magamat utálom amiért már megint nem tartottam be a sorrendet, csak mentem a szívem után. Hát ezt érzem most”

Ezeket egy esti chat-es beszélgetés alkalmával mondtam neki, aztán másnap tovább folytattuk, sőt annyira feldühített, hogy lecsaptam a telefont és nem vettem fel újra, hiába hívott. csak annyit írtam neki, hogy SZÜNET! Erre persze még idegesebb lett, kifakadt, folyton csak azt kérdezgette milyen szünet? Miért csinálom ezt vele? Mi rosszat tett, hogy ezt érdemli? Aztán persze ezek a kérdések ráébresztettek arra, hogy tényleg nem ezt érdemli, és ahogy kezdtem megnyugodni, úgy beszéltem vele egyre többet, de valahogy az érzést, hogy ezt most túl sok, hogy nem bírom tovább, – ezt az érzést nem tudtam kiüldözni magamból.
Csak arra tudtam gondolni, hogy el kell döntenem mit akarok, s közben éreztem nagyon erősen éreztem, hogy én nem vagyok ilyen, én nem vagyok gonosz azokkal akiket szeretek, vele mintha mégis tudatosan lettem volna kemény – megakartam neki mutatni hogy bármelyik pillanat lehet az utolsó, mert elveszíthet…de közben végig attól féltem, hogy mi van akkor, ha a keménykedésem az ellenkezőjét szüli – jóvátehetetlenül megbántom és én veszítem el őt…
Pokoli két nap volt, még azt sem mondtam ki hangosan sokszor, hogy “szeretlek” mert úgy éreztem, most nem tudtam úgy mondani ahogy eddig.
Kértem, hogy hétvége előtt ne találkozzunk, – tiszteletben is tartotta, aztán eljött a találkozás napja.