Nem volt túl jó hetünk, sőt, talán még sosem voltunk ilyen feszültek…voltak pillanatok, amikor mindketten azt éreztük hogy hamarosan vége lesz. Az alap problémánk a múlt hétvégi családjával való viták voltak és aztán az még jó néhány dolgot magával görgetett….
sok mindenben hasonlítunk, de van egy valami,amiben nagyon nem; ő mindent azonnal szeret nekem elmondani, mert megkönnyebbül és azt reméli én azonnal megnyugtathatom őt a válaszommal, ő mindenről azonnal meg akar bizonyosodni…én pedig épp az ellenkezője vagyok, nekem időre van szüksé
gem, hogy megérjenek bennem az érzések, hogy rájöjjek mi is az ami valójában zajlik bennem, és épp ezért nem szeretem azonnal elmondani neki a dolgokat, de ha megérzi hogy valami bánt vagy foglalkoztat, akkor nem hagy békén amíg el nem mondom, mert rögtön attól fél, hogy valami rosszra gondolok, hogy véget akarok vetni a kapcsolatunknak…
Most is ez történt…én próbáltam elrendezni magamban azt hogy miért én vagyok a felesége családjának és tulajdonképpen az ő családjának is az egyetlen szóba jöhető személy – aki a szerető lehet. Miért pont csak én jutottam az eszükbe, mikor tudom, hogy sok más nő is megfordul a közelében, mégis egyikük sem lett gyanúsított. Azt is nehezen tudtam és tudom még a mai napig is elfogadni, hogy bár a feleségével már nyíltan beszél arról, hogy neki nem jó a jelenlegi helyzet, hogy nem boldog, hogy el akar válni, de ezen kívül más nem történt. A legnagyobb akadályok még mindig előtte vannak, a gyereke, akinek még mindig nem mondott semmit, még mindig nem tett egyetlen lépést sem afelé, hogy felkészítse arra ami az elkövetkezendő időkben történik majd…és hát a lényeg, a konkrét lépés, hogy elköltözik, hogy beadja a válópert, hogy elkezdi lerakni az alapjait az új életének – ezek még mind-mind nem történtek meg. Én pedig időről-időre levesztem a türelmem, és ha még esélyt sem ad arra, hogy magamban lerendezzem ezeket a borzasztó szélsőséges érzéseket, akkor nem tudok finom és visszafogott női higgadtsággal beszélni az érzéseimről, sőt nem megy, ment másképp, csak nyersen és kegyetlenül – kikényszerítette belőlem, és ezt írtam neki, mikor már sokadszorra tette fel a kérdést, hogy mi bánt:
“Ha most én is olyan lennék mint te hogy mindent azonnal elmondok, akkor talán megbántanálak vagy összevesznék veled. Csak sírok mert jól esik és várom hogy megnyugodjak és kitisztuljon a szívem a keserűségtől, várom hogy megújuljak, hogy újra erős legyek.
Nem válaszoltam mert úgy érzem nincs mit mondanom. Dühös vagyok és csak nyelem a könnyeimet és néha rémisztő dolgokat érzek. Hogy egyik napról a másikra lezárom veled még ha bele döglök is és csak a zenének élek majd, a szívem meg befagyasztom s te talán végre megérted hogy miről is szól az élet, amit élni kell.
Te is csak otthon vagy még mindig, és bár igen változtál mióta velem vagy mert el tudsz küldeni embereket a picsába – ha azt érdemlik- , de még mindig ugyanott toporogsz, a valódi akadályok még mindig előtted vannak!!!
Én nem sürgetlek. Nem, tényleg nem de ha annyira nem jó neked miért nem változtatsz? Tudom a gyerek! De mintha ő csak egy kifogás lenne!!
Hát tessék ilyen az amikor előbb beszélek minthogy megnyugodnék
Kikényszerítetted belölem. Te ismersz tudod hogy hirtelen vagyok! Ilyen !
Egy nagy káosz van bennem. Mindenemben és nem akartam mindezt rád zúdítani.
És tudod utálom azt is hogy mindenki elmehet hozzád csak én nem és utálom hogy még mindig a feleséged mellett alszol és legjobban magamat utálom amiért már megint nem tartottam be a sorrendet, csak mentem a szívem után. Hát ezt érzem most”
Ezeket egy esti chat-es beszélgetés alkalmával mondtam neki, aztán másnap tovább folytattuk, sőt annyira feldühített, hogy lecsaptam a telefont és nem vettem fel újra, hiába hívott. csak annyit írtam neki, hogy SZÜNET! Erre persze még idegesebb lett, kifakadt, folyton csak azt kérdezgette milyen szünet? Miért csinálom ezt vele? Mi rosszat tett, hogy ezt érdemli? Aztán persze ezek a kérdések ráébresztettek arra, hogy tényleg nem ezt érdemli, és ahogy kezdtem megnyugodni, úgy beszéltem vele egyre többet, de valahogy az érzést, hogy ezt most túl sok, hogy nem bírom tovább, – ezt az érzést nem tudtam kiüldözni magamból.
Csak arra tudtam gondolni, hogy el kell döntenem mit akarok, s közben éreztem nagyon erősen éreztem, hogy én nem vagyok ilyen, én nem vagyok gonosz azokkal akiket szeretek, vele mintha mégis tudatosan lettem volna kemény – megakartam neki mutatni hogy bármelyik pillanat lehet az utolsó, mert elveszíthet…de közben végig attól féltem, hogy mi van akkor, ha a keménykedésem az ellenkezőjét szüli – jóvátehetetlenül megbántom és én veszítem el őt…
Pokoli két nap volt, még azt sem mondtam ki hangosan sokszor, hogy “szeretlek” mert úgy éreztem, most nem tudtam úgy mondani ahogy eddig.
Kértem, hogy hétvége előtt ne találkozzunk, – tiszteletben is tartotta, aztán eljött a találkozás napja.