Egy szerető naplója

Egyszerű hétköznapi szerda, a hét közepe és egyben a hét legunalmasabb napja volt a ma.

Lassan tényleg itt az ősz, mert ma az idő is olyan szomorkás, borús, esős…semmilyen volt, és ez ránk is jellemző volt. Egyikőnk sem sziporkázott, persze beszéltünk és üzentünk egymásnak, de…talán egyszer ilyenek lesznek majd a hétköznapjaink ha már együtt élünk? Ha nem is az összes de biztos lesz ilyen is.
Főleg úgy, hogy beteg, megfázott, lázas, fáj a torka és nincs ereje. Ilyenkor volna csak igazán jó mellette lenni. Meggyőződni róla, hogy megitta-e a Neocitránt, vagy csak kiborítottam, hogy nyakig van-e takarózva vagy valahol kikandikál a  lába a takaró alól, hogy minden ott van-e a keze ügyében, vagy szüksége van esetleg még valamire?! Szeretnék mellette lenni, mert úgy érzem csak akkor kap meg mindent ha én vagyok ott vele.
Arról nem is beszélve, hogy esetleg jól esne neki ha hozzá bújhatna valakihez, ha megsimogatnák, ha csatornát váltanának helyette, mert nem akarja kidugni a kezét a takaró alól…ilyen apróságok jutnak eszembe… és ettől talán ez a ma, mégsem olyan szürke nap…

Semmi új nem történt velünk. Kicsit az én életem kezd felpörögni, és ez boldoggá tesz. Úgy tűnik kilátásban van néhány változás és engem ez most valahogy egyáltalán nem riaszt meg, sőt, izgatottá tesz.
Így talán könnyebben tudom venni ezt a kapcsolatot is, és kevesebb lesz a hullámvölgy, a nyíl, a seb a fájdalom, mert más dolgok kötik majd le a figyelmem, és ezekből meríthetek majd.

Hosszú idő óta először vagyok bizakodó a jövőmmel kapcsolatban és ez kimondhatatlanul jó érzés, olyan…FELEMELŐ. Mintha végre ráléptem volna egy hídra, ami egy szebb jövőbe vezet.

Ma nappal jött, nem reggel nem este, hanem nappal, és nem hozzám a négy fal közé, hanem egy parkan találkoztunk. Ott ült a kedvenc padomon és várt rám az őszi napsütésben, a fák lombjai alatt. Olyan filmbeli volt a jelenet, ahogy közelítettem hozzá. Ahogy láttam testjének vonalait. Először csak úgy nagyjából, alig felismerhetően, aztán néhány lépessel később már láttam az arcát, ahogy mosolyog rám, és mikor már egészen közel kerültem hozzá, láttam egészen, tisztán, ragyogó napsütésben..olyan tökéletes pillanat volt. Olyan szép, olyan meseszerű. Talán azért mert ilyen még sosem volt, hogy mások előtt, nem titokban, nappal, szabadon, a szabadban.. És meg is csókolt! Bizony ám, és nem is gondolt arra hogy megláthatják, nem volt benne semmi félelem, láttam rajta hogy boldog, s ugyanazt gondolja amit én: akarok még sok ilyet! Különös, hogy mikor már úgy érzem elfáradtam és nem bírom tovább, mindig történik valami, valami pici jó, amibe kapaszkodhatok -és én nem bánom hogy így van! Pedig csak egy átlagos találkozás- de nem nekem! Nekem egy megvalósult álom előzetese volt ez a délután!

Megint egy jó kis bulin vagyok túl…talán picit túl jó is volt…és persze a végén most is összekaptunk. Az utóbbi időben mindig ez van, de ma még butaságokat is írt…

ilyenkor nem érzek mást csak azt hogy változásra van szükségem, és annak sem látom értelmét hogy tovább folytassam ezt a naplót. Mégis kinek bizonyítanám, hogy a szeretők nagyrészt nem rossz lányok, sőt ugyanolyan érző lények mint más nők?…Mi értelme bizonygatni, hogy nem vagyok rossz?
A dolgok, a nyilak amiket kapok, lassan mintha elhitetnék velem, hogy igenis ezt érdemlem, mert másra nem vagyok méltó.

Évek óta csinálom már, és Istenem mikor lesz már vége? Hogyan fogok ebből kikerülni? Persze tudom, hogy csak rajtam múlik, hogy minden döntés az én kezemben van, bármikor azt mondhatnám, hogy nem csinálom tovább…átkozott egy állapot ez, és néha úgy érzem beleőrülök!

Egész nap alig beszéltünk… Nagyon sok volt a munkám, de vhogy talán, ha nem lett volna sok, akkor sincs másképp.

Mintha ma nem lett volna mit mondanunk egymásnak. Mert én valójában még mindig szomorú vagyok, a régi dolgok miatt, ő meg nem tudja hogyan vigasztaljon meg. De ez nem is az ő feladata.

Egyszerűen azt érzem hogy minden ilyen sérelem egy nyíl- ide bele a belsőmbe- és még be sem gyógyult a helye, mikor már kapom a következőt. Persze bírom még, de érzem hogy lesz egy utolsó nyíl, ami végleg leterít majd, és akkor, abból hogyan gyógyulok fel?

Már nem is nagyon tudom folytatni a tegnapi napot.
Azt hiszem végül mindent megbeszéltünk és rájött hogy bőven lesz még lehetősége meglepni ilyen és ehhez hasonló dolgokkal. De nagyon jól esik, hogy így figyel rám, hogy megjegyez mindent amit mondok, és ő akar az lenni, aki megvalósítja a picike hétköznapi vágyaimat.

Tudom, hogy ilyen szempontból tökéletes férfi, csak ne lenne az a nagy bibi hogy felesége van…

…és ma, ma ismét a múltam kísért, a régi viszonyom, a régi dühös feleség… Istenem sosem lesz már vége?
Reggel figyelmeztettek, hogy számítsak rá, megjelenhet. De miért? Annyiszor megvívtam már vele ezt a csatát, annyiszor a szemébe néztem már és bocsánatot kértem tőle, annyiszor elmondtam már, hogy tőlem nem kell féltenie a férjét, annyiszor próbáltam már meggyőzni arról, hogy lépjen tovább, hogy legyen igazi nő és ne a múltban éljen, hanem a jelben és jövőben bízzon.

Van abban valami, hogy az élet visszaadja, hogy az élet megleckéztet, hogy árnyként emlékeztet a hibáidra, s aztán képen töröl értük, csak hogy tudd, hol a helyed.

Nem is tudom mit érzek most.Rosszat semmiképp, hisz ma is meglátogatott, reggelit hozott, kávét az ágyba, bókokat, csókokat.
Láttam rajta, hogy nagyon nagyon szeretne gondoskodni rólam, és valóra váltani az egyik ici-pici álmom, hogy délig fel sem kelek, és valaki ágyba hozza joghurtos gyümlcssalit és csak velem törődik.
Meg akarta ma reggel ezt adni nekem, de én elrontottam a meglepetését, mert reggel felébredtem mire ide ért, így nem tudott meglepni. Aztán össze bújtunk a takaró alatt, és na ná, hogy szex lett a vége, ami nekem csodás volt, ő mégis nem rég kifakadt és azt mondta, úgy érzete nekem nem volt jó, sőt talán nem is kívántam  szexet csak neki akartam kedveskedni.
Pedig dehogy!

később folytatom…

Ma egész nap buta voltam, és megint nem tudtam megmagyarázni, hogy miért. De a napom utolsó néhány órája igazán jól sikerült, és tudjátok miért?

Nem, nem azért mert vele voltam, vagy mert nagyon sokat beszélhettünk, nem. Egyszerűen azért, mert este egy kicsit kikapcsolhattam azokkal a csajokkal akikkel az utóbbi két hónapban egyre több időt töltök. Jó volt egy kicsit kiszakadni velük a saját kis világomból, és jó volt hallgatni az ővékét, csacsogni, egymás szavába vágva mesélni az élményeket, okos és nagy, világot megváltó tanácsokat adni egymásnak, miközben a saját életünkkel kapcsolatban fogalmunk sincs hogyam tovább.

Erre a náhány órára kiléphettem a szerető szerepéből, és nem voltam más csak egy lány, egy barátnő.

A hetem vele kezdődött. Együtt töltöttül a délelőttöt. Nagyon jó volt. Újra megbésztük a hétvégén történteket. Persze nem tudtam nem megkérdezni hogy szombat óta beszélt-e azzal a bizonyos lánnyal. Őszinte volt, elmondta hogy két üzenetváltás történt köztük. Azt hiszem már nem zavar, mert hiszek benne, bennünk! Persze tudom, hogy az ördög sosem alszik, és nő vagyok, aki hajlamos picit túlkombinálni a dolgokat. Ez van, próbálok változtatni, de eddig nem sikerült.

Sokat beszélgettünk. Tényleg sokat. Jövőről, múltról, álmokról, gyermekkori emlékekről, ki nem mondott vágyakról… És meg kellet mutatnom hogy áll rajtam a gyógyító ruha, amit tőle kaptam – vagyis amit ő finanszírozott. Sosem tapasztaltam még ilyet, perceknek tűnt, mire megszólalt. Magához húzott és a testemet simogatta a ruhán keresztül. Azt mondta, tökéletesen kiemeli az alakom, hogy ebben a ruhában nem mer csak úgy nekem esni, mert aki így tudja viselni mint én, annak hosszan kell udvarolni, kerülgetni, és kötelező az első közeledést visszautasítani, mert ez egy olyan “nem kapsz meg könnyen” féle ruha. És ő újra meg újra meg akar hódítani. Szeretem, hogy egy olyan egyszerű dologgal, mint egy ruha, így le tudom nyűgözni, hogy ennyire nagyon képes rajongani értem.

Aztán a túlzott simogatás megtette hatását! Nem volt mit tenni, szeretkezni támadt kedvünk, és nem fogtuk vissza magunkat. Hosszú volt az előjáték, de aztán behoztuk a lemaradást, mert rám feküdt, hátulról, és most valahogy annyira nagyon jó pozíció volt hogy úgy éreztem másodpercek alatt a csúcsra jutok, de éreztem hogy ő is, mert lelasított, így bírtuk még úgy 5 percig…