A nagy szerelem

Ma a “nagy szerelemről” beszélgettünk. Azt mondta, ő biztosan érzi, hogy neki én vagyok a fölülmúlhatatlan igaz, nagy szerelem. A hangja határozott volt és őszinte, csodálom azért hogy ezt ilyen egyértelműen ki meri jelenteni…

Nagyon elgondolkodtatott ez a téma: NAGY SZERELEM. Kérdezte, hogy én mit érzek, hogy bármelyik eddigi kapcsolatomra rá tudnám-e ezt a kifejezést aggatni. – tovább méláztam.
A volt férjem, az első szerelmem volt, az első szeretőm, az őrült szerelem volt, és ami most van…mi is van most?!

Ma nálam járt, nem volt sok időnk, a csengőre keltem, hogy megérkezett. Borzasztó álmos voltam, kócos, rekedt hangú, esetlen kisleány, de úgy csókolt, mintha a világ aktuális bombázóját csókolta volna. Aztán belém töltötte az első lélek indít kávát,s  ez után ugyan már képes voltam nyitva tartani a szemem, de az ágy újra magához csábított. Befeküdt mellém, pontosabban, az ölembe hajtotta a fejét, és csak bújt – Istenem, de hogy bújt. Nagyon szeretem amikor ezt csinálja, én meg ilyenkor csak simogatom a fejét, mindkét kezemmel, közben nézem az arcát, hallgatom a lelassult szuszogását, és valahogy úgy érzem, ilyen a tökéletes boldogság. Ezekre a pillanatokra tudom azt mondani, hogy számomra ilyen az igazi meghitt, tökéletes, őszinte szerelem. S hogy ez egyet jelent-e a nagy szerelemmel? Úgy érzem igen, mert a nagy szerelem, attól nagy és semmihez sem fogható, hogy vannak olyan pillanatai, amik minden értelemben tökéletesek, különlegesek és feledhetetlenek – nekem ezt jeleneti a nagy szerelem -ahogy a fejét az ölembe hajtja és én simogathatom, ahogy a világ zaja kint szorul, ahogy az egyszerű mozdulatok semmihez sem fogható boldogsággá simulnak…igen nekem ő az.