Egy szerető naplója

Ma alig beszéltünk, mert nekem rengeteg munkám volt, egyszerűen nem tudtam sem pötyögni sem beszélni. De persze gondoltam rá, és amikor tudtam írtam, mer tudom, hogy várja, mindig várja, és én nem akarom hogy hiába várjon. Mert az egyik legelkeserítőbb dolog a hiábavaló várakozás. Sokszor átéltem ezt, tudnék róla beszélni, de már nincs értelme, elmúlt, azon már túl vagyok.

-a háttérben a Sex és New York megy, Carrie mindig tökéletes benne – hazafelé a buszon, visszatükröződött a képem az üvegből, megdöbbentett mennyire lestrapált vagyok. Bezzeg Carrie, ő egy nyüzsgő nagyvárosban él, barátnőkkel sok pasival körülvéve, és álommunkája van. Bárcsak úgy élhetnék mint ő!

Ma ne várjatok tőlem sokat – kérlek! Sőt, azt hiszem abba is hagyom az írást, mert tényleg nagyon fáradt vagyok. Vasárnap talán lesz időm, többet írni, és rendet tenni magamban egy kicsit – mert a káosz azért még nem múlt el

Ma reggel sem sikerült olyan ruhát találnom, amiben elégedettnek érezném magam.
Na jó azért ma már kicsit jobb volt. De amitől teljesen el tudtam felejteni azt a plusz két kilót, ami a fenekemet meg a combomat gyarapítja.. nos az a valami egy új, meseszép ruha volt – TŐLE! Már régóta meséltem neki, hogy láttam egy álomszép ruhát, olyat, amilyenhez fogató még nincs a szekrényemben, és most jött el az ideje hogy az enyém legyen, hogy megkapjam tőle.
ÉS tudom butaság, de az a ruha…abban a ruhában én is NŐNEK látom magam. Ezt nem érti meg egy férfi,ezt csak mi nők, tudjuk mit is jelent. Belebújsz a tökéletesen rádöntött ruhába, és elhiszed végre, hogy tényleg gyönyörű vagy! Hogy nő vagy, értékes, boldogságra érdemes, lenyűgöző, különleges IGAZI NŐ!

Nagy örömet szerzett ma nekem ezzel a ruhával. Talán ez a második legnagyobb és legszebb dolog, amit tőle kaptam – tárgyi dolgokra gondolok most. Sokszor meglep kisebb nagyobb ajándékokkal, és mindig azt mondja, mindent meg akar adni nekem, ami csak tőle telik.
Sokat beszélgetünk a közös jövőnkről is, hogy milyen boldogan és harmonikusan fogunk élni együtt, hogy mennyi mindent megvalósítunk majd együtt, hogy , mennyi szép helyre eljutunk majd EGYÜTT, persze lesznek majd saját álmaink is, de támogatjuk majd egymást, mert ilyen egy jó kapcsolat; hagyod hogy a másik járja a saját útját, nem húzod vissza, nem tereled másik irányba, de karnyújtásnyi távolságban maradsz tőle, hogy ha szüksége van rád, a kezed könnyen elérje, és meg tudjon kapaszkodni benned, és erőt meríthessen belőled.

Így képzeljük mi a közös életünk alapjait…

Ma buta vagyok, még most az utolsó órákban is – már ami a mát illeti. Nem tudom mi van velem, de…egész nap a külsőmmel vagyok elfoglalva, hogy híztam, hogy vastag a combom – mint egy fatörzs – hogy nagy a hasam, hogy egyik ruha sem úgy áll rajtam, ahogy régen. Azt hiszem egy nő napja már akkor eldől, mikor kiválasztja az aznapi ruhát, és ha az nem úgy áll rajta, ahogy ő akarja, vagy már nem úgy áll rajta, ahogy egy hónappal ezelőtt, akkor eldőlt: egy pocsék, önbizalom hiányos, hisztis, elégedetlen árnyékot látnak az emberek aznap – a NŐ helyett, akinek eddig érezte magát az ember.
Na, ma pont ilyen napom volt. De tényleg híztam – a mérleg és a nadrágjaim szerint is. Persze szinte azonnal vigaszra vágytam, felhívtam, beszéltünk,küldtem neki magamról egy képet – ezt minden nap megteszem – és ő azt mondta amit tegnap vagy azelőtt; gyönyörű vagy kicsim, és nagyon csinos! Tudom, hogy ő komolyan is gondolja, és tényleg ilyennek lát, de sajnos, nekünk nőknek ez nem elég. Mi az egész világot leakarjuk nyűgözni, kell az hogy ha bele nézünk a tükörbe, akkor ne az legyen az első gondolatunk, hogy ÚR ISTEN!!!, hanem az hogy nem is SZÉP VAGYOK.
Sosem volt nagy önbizalmam, pedig mások szerint nincs okom panaszra. Nekem ez mégsem elég. Nem vagyok békében önmagammal, de talán ehhez semmi köze a súlyomnak vagy a külsőmnek, sokkal inkább ahhoz van köze hogy életem érzelmi része nem áll biztos alapokon. Nincs mögöttem minden áldott nap egy ember, egy társ, aki a puszta jelenlétével tesz ragyogóvá és sugárzóvá. Ha pedig ez a kettő meg van akkor minden nő gyönyörűnek érzi magát.

Mindegy, talán majd holnap egy olyan ruhadarab kerül a kezemben amiben szépnek látom magam.

Olyan ostobának érzem magam. Olyan nagyon nem jó így, most ahogy vagyok, ahogy érzek…

Nem tudom mi volt velem tegnap este, mintha valami hiányzott volna…nem tudom, néha érzek így, nem tudok megmagyarázni dolgokat, de aztán elmúlik és másnap megy minden tovább – így is volt.

Gary Moore szól a háttérben. Valahogy minden hangulatomra van egy szám, ami elmondja mit is érzek. Most a Need you love so bad szól. – ezt különösen szeretem. Valahogy mindig akkor hallgatom, ha nagyon hiányzik. Butaság, tudom, de becsukom a szemem, és elképzelem ahogy táncolunk erre a számra; szorosan egymáshoz simulva. – és szinte andalgunk a tánctéren. Nem történik semmi jelentőségteljes, csupán csak egy férfi és egy nő táncol együtt, és aki látja őket, látja azt is hogy mennyire fontosak egymásnak. Vannak dolgok, amiket csak elcsúfít a kimondott szó, felesleges, szinte már szentség törés. Mert a lényeg megmutatkozik a tettekben, egy simogatásban, egy kézfogásban, egy mosolyban, ahogy a másik szemébe nézek, úgy igazán- hogy szinte már a lényéig hatolok. – hát ez a tánc is egy ilyen szavak nélküli vallomás.

Ma csak keveset beszéltünk,tudom hogy ezért is hiányzik. De sok munkám volt, nem tudtam annyit nyomkodni a telefonom, bár így nap végére már nem érem be a bepötyögött szavakkal, a hangját akarom, AKAROM! VÁGYOM!

Igazából nincs is miről beszámolnom, történni, nem történt semmi – olyan. De az az üzenet minden nap eszembe jut, sokszor meg is nézem, már kívülről tudom, és arra gondolok, hasonló üzenetekből lesz még bőven…s ezt az egész naplót azért kezdtem el írni, hogy a hozzá hasonlók ráébredjenek, mi sem vagyunk mások mint ők, csupán csak szeretni akarunk…de ma az jutott eszembe, hogy az ilyen üzenetek írói már eleve elítéltek minket, s esélyt sem adtak arra, hogy megmutathassuk, valójában nem akarunk mi semmi rosszat, s a legkevésbé célunk, hogy feldúljuk mások életét.

Én mégis írok Nekik s Nektek, mindenkinek, mert jól esik.

Azt írtam nem rég hogy csendes, eseménytelen napunk volt. Mégis, most hogy beszéltem vele, valahogy…valami nem jó. Furcsán köszöntünk el, és én nem szeretem a furcsa végszókat!

Sok mindenről beszélgettünk..nem értem az egészet..majd később leírom.

Jó éjt.

Csendes napunk volt. Eseménymentes. Reggel mikor felkeltem, egy szép hosszú üzenet várt, nagyon sok mindent leírt. A félelmeit, hogy mit szeretne velem, hogy még mindig a legutolsó találkozásunk él benne, mert annyira boldog volt velem minden perce. Talál már kezditek úgy érezni, hogy ilyen nincs is, és hogy ez nem lehet igaz, pedig de, nagyon is igaz! Ő tényleg ilyen, ő tényleg ennyire ragaszkodó és nála odaadóbb emberrel még nem találkoztam. Sosem voltam még ilyen biztos magamban és abban, hogy ő a nekem való. Hihetetlen és egyszerre félelmetes, hogy létezik ilyen, hogy van aki ennyire nagy hatással van rám, aki szinte már helyettem is tudja mi a jó nekem, s rávezet a helyes irányra, időt és lehetőséget teremt arra, hogy rájöjjek mit kell tennem! Nem akar rajtam vagy bennem semmit sem megváltoztatni, de ha nekem változásra van szükségem támogat benne. Mindannyian megérdemeljük, hogy szeressenek minket, hogy valaki felfedezzen minket, hogy valaki ránk aggassa azokat a bizonyos szárnyakat, s megtanítson repülni, nem félve attól, hogy ha aztán egy nap majd nem térünk vissza, mert máshol szállunk le. Butaság, az ember mindig vissza tér oda, ahol táplálják a lelkét, az önbizalmát, ahol törődnek vele, ahol szeretik.
Persze a mi csodálatos kapcsolatunknak is van egy óriási hibája! Tudom én jól, de hiszek bennünk, még mindig hiszek bennünk.

…és tényleg a tegnapból merítünk erőt. Nagyon sokat gondolok rá, és ő is rám, ezt írta nem rég:

“Eszembe jutnak azok a dolgok amiket tegnap mondtál. Felidéztem hogyan fekszel az ágyon ,hogy hogyan nézed a telót , magam előtt látom a szemed, a tekinteted… a csókok , az ölelés….A tiramisu íze és a csodálatos leves!
Láttam hogy alszol, láttam hogy álmosodsz el, és láttam hogy hogyan ébredsz. Sötétbe aludtunk és te ott voltál mellettem. Egy darabig hallgattam hogyan veszed a levegőt ,és olyan nyugodtság volt rajtam hogy elaludtam , egy takaró alatt összebújva!
Hiányzol kicsim nagyon hiányzol! Köszönöm hogy szeretsz, köszönöm hogy gondoskodtál rólam, hogy vártál. Köszönöm, hogy vagy nekem !

Szeretlek <3 <3 <3 ”

Korábban jött mint máskor.
Minden találkozás ugyanúgy kezdődik, percekig csak öleljük egymást, mindenféle felesleges beszéd nélkül, egyszerűen csak magunkba szívjuk a másik illatát, és tudatosítjuk egymásban, hogy most már itt van, mellettem, hisz érzem…

Már otthonosan mozog nálam, látom rajta, hogy szeret az otthonomban lenni, és ez nekem fontos, mert egyszer – talán már nem is olyan sokára – az én otthonom az övé is lesz, a mi közös otthonunk.
Nem is tudom mivel ment el az első két óra, mert egyszer szak 10 óra lett. Tudom, hogy beszélgettünk zenéről, a héten történtekről, közös ismerősökről, a családjainkról…szeretünk beszélgetni. Hétköznap is órákig mondjuk egymásnak a telefonban, ha megtehetjük.

Aztán megéheztünk, de egyből a desszertre ugrottunk. Tiramisut csináltam, mert azt nagyon szereti, és csak ezután jött az a rész amikor egymást kóstolgatjuk. De nem voltunk mohók és túlfűtöttek, akkor és ott gyengédségre vágytam, és ő ezt érzi rajtam. Figyeli a csókom, hogy hogyan csókolok és abból tudja mit akarok. Aztán persze a simogatás, és a testi játékok szinte észrevétlenül taszítottak a szenvedélybe, s már csak azt vettem észre, hogy pajkosan lovagolok rajt. – ezt mindketten szeretjük…
Nem volt olyan sarka az ágynak ahol ne jártunk volna, nem volt mit tenni, le kellett mozogni a Tiramisut. És abban nem is volt hiány. Szeretem, imádom szeretni a testét, olyan varázsa van ha vele vagyok, hogy az egyszerre mámorító és meghitt. Nem tudom megmagyarázni az okát, de így van, és tudom, hogy ez nem mindennapi.
A részleteket most inkább nem ecsetelném, szerintem elég jó a fantáziátok, talán majd máskor.

Elmúlt már jóval éjfél, mikor összebújtunk, hirtelen tört rám az álmosság, pedig szerettem volna minden percet kihasználni, de alig bírtam nyitva tartani a szemem. Ő kedvesen igyekezett szóval tartani, de azt sem bánta volna, ha egyszerűen csak nézi ahogy alszom.
Végül őt is elnyomta az álom, s röpke két órát aludtunk, aztán megszólalt az óra, s neki mennie kellett…
Ennyi volt, erre vártam egész tegnap…és megért, minden perce megérte. Ezek a találkozások adnak erőt, ebből élek, ebből élünk.

Már csak néhány óra választ el attól hogy átöleljen! Nagyon várom. Főztem neki, és desszert is van. Szeretném ha érzné hogy a kapcsolatunk teljes, és nem csak a szex az alapja sokkal inkább a másikról való gondoskodás vágya!

Ha este nem fog esni talán még sétálunk is egyet a városban!

S ha elmegy tőlem, majd mindent részletesen leírok!

Zúg a fejem a fájdalomtól. Nincs bennem semmi huncutság – nem úgy mint tegnap a telefonban. Ma egyszerűen csak hiányzik és bújnék hozzá, szorosan, nagyon szorosan nagyon és elaludnék a vállán.

Azt hiszem a hét elején történtek végleg elnyugodtak, már napok óta nincs újabb fejlemény – ez ennyi volt. Az első “ribancozáson” túl vagyok, és ha jobban bele gondolok, csak az első nap volt rossz, s az első néhány óra, és a pillanat, mikor megláttam az üzenetet. Az volt a legrosszabb, hogy váratlanul, villámcsapásként ért, s ilyenkor a leginkább sebezhető az ember. De úgy érzem már minden rendben bennem, egyetlen dolgot leszámítva: gyanakvó lettem, és a gyanakvás félelemmel jár…ez pedig nem jó.

De most nem gondolok ilyesmire. Holnap látom, holnap csillapodik a hiánya, holnap átölel, – szinte összetör majd, annyira szorít – aztán megcsókol és mindketten ugyanarra gondolunk majd; bárcsak megállíthatnánk az időt.