Egész nap alig beszéltünk… Nagyon sok volt a munkám, de vhogy talán, ha nem lett volna sok, akkor sincs másképp.
Mintha ma nem lett volna mit mondanunk egymásnak. Mert én valójában még mindig szomorú vagyok, a régi dolgok miatt, ő meg nem tudja hogyan vigasztaljon meg. De ez nem is az ő feladata.
Egyszerűen azt érzem hogy minden ilyen sérelem egy nyíl- ide bele a belsőmbe- és még be sem gyógyult a helye, mikor már kapom a következőt. Persze bírom még, de érzem hogy lesz egy utolsó nyíl, ami végleg leterít majd, és akkor, abból hogyan gyógyulok fel?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: