A karszalag még mindig itt lóg a csuklómon – hosszú éjszak volt.
Nagyon csinos akartam lenni tegnap, amolyan szolid, de elegáns DÉMON. Fekete, simulós kis ruhát vettem fel, és pirossal kombináltam. Sokan megnéztek, tudom – éreztem – de azzal is tisztában vagyok, hogy az emberek nagy része csak egy testet látott, akit megkívánt, és esetleg eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne ha…
Szeretek kihívó lenni, de legtöbbször nem azért, hogy mindenki engem nézzen, sokkal inkább azért, hogy figyeljem az emberek reakcióját, legyen az férfi vagy nő. És ha egy-egy szombat este sikerül különösen kitűnnöm, – talán már annyira, hogy az másokat megbotránkoztat- akkor mindig ugyanazt a tanúságot tudom levonni: csak kevesen néznek a felszín alá, a legtöbbnek elég az, amit lát, ahhoz hogy véleményt formáljon. Pedig ez ostobaság. Mégis ez a világ a felszínes dolgokon alapszik.
Ezért is szeretem annyira őt, mert ő ENGEM LÁT! Engem, az embert, a nőt, a csitrit, a ribancot, a gondoskodó társat, a gyenge hölgyet, az érzékeny gyermeket, a lényt, aki ÉN vagyok. Tudjátok ez milyen nagy dolog? Tudni, hogy van valaki, aki nem csak addig marad velem, amíg csinos és szép vagyok, mert a szépségemet nem az arcomban vélte felfedezni, hanem bennem.
Persze tegnap este rabul ejtette az a kis fekete, ahogy kiemelte az alakom – na jó talán nem vagyok dagi- a piros kis körmeim, a cipőm. Tetszettem neki, s ott mindenki előtt felakart csípni. Nem számít már neki, hogy ki látja és ki nem, pedig lehet hogy itt követjük el az egyik legnagyobb hibát, mert ő nőt hajt, én meg családos emberrel mutatkozom. – s a világ csak ennyit lát. Talán nem véletlen, hogy a szeretők nagy része a háttérben marad, s minden találkozás titokban, négy fal közt vagy sötétben, éjszaka esik meg. Talán amíg teljesen és végleg le nem zárja a házasságát, addig nem kellene ennyit sem együtt mutatkoznunk. –
Pedig nagyon szeretném, jól esik őt a közelemben tudni. néha flörtölni vele, feltűnés nélkül oda dugni neki a fenekem, táncolni vele, csak egyszerűen táncolni, mint ahogy egy férfi táncol egy nővel.
Sokat változott. Nagyon sokat.Kinyílt, ma falja az életet, és minden perceben az élményt keresi, a boldogságot, az örömöt. Emlékszem régen sosem táncolt velem – mikor még csak barátok voltunk – hiába könyörögtem neki, nem jött velem a tánctérre. Mindig azt mondta ő nem táncol lányokkal, senkivel. Mindenkivel kedves volt ugyan, sokat mosolygott, és szívből nevetni már akkor is tudott, de volt egy pont, amin túl nem engedte az embereket, sőt talán még magát sem. Mindig csak általános, megfoghatatlan dolgokról beszélt, magáról és az érzéseiről soha sem, pedig már akkor sem volt boldog, csak kínlódott és szerette volna rendbe hozni a házasságát, mert akkor még hitt benne, mert akkor még nem volt csordultig teli az a bizonyos pohár.
Néha beszélgetünk ilyenekről is, és ilyenkor azt mondja, hogy én indítottam el a változás útján. Azt hiszem tudom mire gondol, egyszer valaki rám is rám aggatta a szárnyakat, s néha ugyan veszítek a magasságból, de nem akarok többé megállni…
Jó érzés tudni, hogy van valami, amiben segítettem neki, valami ami már végleg nyomot hagy benne, valami ami mindig rám emlékezteti majd – történjen bármi is.
De a héten először olyat éreztem, amit még sosem; mi van, ha adtam neki szárnyakat, de egy nap majd túl messzire repül tőlem, s már nem vonzza a visszatérés öröme, mert jobban izgatja majd az új érzések felfedezése, hogy feszegesse a határait, hogy még többet éljen és tapasztaljon…
Feltűnt egy lány, a héten sokat hallottam róla, sokat írt neki, beszélgettek, számot cseréltek…a lány flörtölt vele, huncutul, picit rámenősen, de mégis elbűvülően, olyan dolgokat csinált és mondott, amiket én is szoktam. – lássatok csodát, nem vagyok kivételes, senkivel sem összehasonlítható. Mindig jöhet valaki, aki felülmúl minket, aki elfeledteti a régi szerelmet…Nem versenyezhetek és nem is akarok, egy huszas éveiben járó, cserfes, különleges “van benne valami” típusú lánnyal…
Tudom ki ő, tegnap ott volt ő is, sokat voltak együtt, bosszúból én is mással.
Tudom azt is – mert tegnap kifakadtam, és megbeszéltük – hogy ő nem akar mást rajtam kívül. De bennem van már egy keserű és nagyon fájdalmas tapasztalat, nem akarom folyton a lányokat figyelni körülötte, s besorolni őket a “veszélyes” vagy “ártalmatlan” kategóriába – ez nem én vagyok. Nem méltó ez egy nőhöz, mert így 30 felé közeledve büszkém kimerem mondani hogy azzá értem, és elfogadom mindazt, ami ellen nem tehetek.
Szárnyakat adni a másiknak a világ legcsodálatosabb dolga. ilyenkor semmihez sem fogható boldogsággal ajándékozzuk meg a másikat és a szárnyakon kívül neki adjuk a bizalmunkat, hogy bármilyen messze kerül is, ő majd mindig vissza tér. Ez jelenti nekem a határtalan szeretetet, neki pedig a valódi szabadság – és én szeretem ha szárnyal, s minden este vissza várom.
Furcsa egy szombat volt…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: