Ma buta vagyok, még most az utolsó órákban is – már ami a mát illeti. Nem tudom mi van velem, de…egész nap a külsőmmel vagyok elfoglalva, hogy híztam, hogy vastag a combom – mint egy fatörzs – hogy nagy a hasam, hogy egyik ruha sem úgy áll rajtam, ahogy régen. Azt hiszem egy nő napja már akkor eldől, mikor kiválasztja az aznapi ruhát, és ha az nem úgy áll rajta, ahogy ő akarja, vagy már nem úgy áll rajta, ahogy egy hónappal ezelőtt, akkor eldőlt: egy pocsék, önbizalom hiányos, hisztis, elégedetlen árnyékot látnak az emberek aznap – a NŐ helyett, akinek eddig érezte magát az ember.
Na, ma pont ilyen napom volt. De tényleg híztam – a mérleg és a nadrágjaim szerint is. Persze szinte azonnal vigaszra vágytam, felhívtam, beszéltünk,küldtem neki magamról egy képet – ezt minden nap megteszem – és ő azt mondta amit tegnap vagy azelőtt; gyönyörű vagy kicsim, és nagyon csinos! Tudom, hogy ő komolyan is gondolja, és tényleg ilyennek lát, de sajnos, nekünk nőknek ez nem elég. Mi az egész világot leakarjuk nyűgözni, kell az hogy ha bele nézünk a tükörbe, akkor ne az legyen az első gondolatunk, hogy ÚR ISTEN!!!, hanem az hogy nem is SZÉP VAGYOK.
Sosem volt nagy önbizalmam, pedig mások szerint nincs okom panaszra. Nekem ez mégsem elég. Nem vagyok békében önmagammal, de talán ehhez semmi köze a súlyomnak vagy a külsőmnek, sokkal inkább ahhoz van köze hogy életem érzelmi része nem áll biztos alapokon. Nincs mögöttem minden áldott nap egy ember, egy társ, aki a puszta jelenlétével tesz ragyogóvá és sugárzóvá. Ha pedig ez a kettő meg van akkor minden nő gyönyörűnek érzi magát.
Mindegy, talán majd holnap egy olyan ruhadarab kerül a kezemben amiben szépnek látom magam.
Olyan ostobának érzem magam. Olyan nagyon nem jó így, most ahogy vagyok, ahogy érzek…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: