Zúg a fejem a fájdalomtól. Nincs bennem semmi huncutság – nem úgy mint tegnap a telefonban. Ma egyszerűen csak hiányzik és bújnék hozzá, szorosan, nagyon szorosan nagyon és elaludnék a vállán.
Azt hiszem a hét elején történtek végleg elnyugo
dtak, már napok óta nincs újabb fejlemény – ez ennyi volt. Az első “ribancozáson” túl vagyok, és ha jobban bele gondolok, csak az első nap volt rossz, s az első néhány óra, és a pillanat, mikor megláttam az üzenetet. Az volt a legrosszabb, hogy váratlanul, villámcsapásként ért, s ilyenkor a leginkább sebezhető az ember. De úgy érzem már minden rendben bennem, egyetlen dolgot leszámítva: gyanakvó lettem, és a gyanakvás félelemmel jár…ez pedig nem jó.
De most nem gondolok ilyesmire. Holnap látom, holnap csillapodik a hiánya, holnap átölel, – szinte összetör majd, annyira szorít – aztán megcsókol és mindketten ugyanarra gondolunk majd; bárcsak megállíthatnánk az időt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: