Csend van, ahogy azt a másik hullámhosszon is megírtam. Talán most nincs is mit mondanom, pontosabban mondandóm az mindig van, csak valahogy olyan kusza most körülöttem minden, nehezen igazodok el a saját érzéseim közt.
Úgy érzem, ennek a balhénak már nem lesz folytatása, mintha igaz lenne a mondás; “Minden csoda három napig tart”. Holnapra talán már mindenki visszazökken a hétköznapokba, mindenki nyel egyet, és tovább lép. Én azért, mert végül nem hurcoltak meg, ő azért mert nem vesztett el semmit és a gyerek sem sérült, a feleség meg azért, mert a férje még mindig mellette van.
Tudom hogy ezt az első botrányt újabbak követik majd, amik egyre nagyobbak és egyre nehezebben elviselhetők lesznek, és a végén már mind azt várjuk, hogy véget érjen – kinek így, kinek úgy. ( milyen furcsa hogy most hármunkról írok, mintha valami össze kötne minket, mintha valamiért nem lehetne minket külön kezelni, mert mi összefüggésben álluk – így együtt -egymással. A férj, a feleség, meg a szerető.
Miben vagyok én más, mint a felesége? S ő vajon miért nem vette észre, hogy milyen nagy kincs van mellette? Sokat mesélt nekem, a kapcsolatukról, hogy igazán sosem voltak úgy,mint most velem. Mindig azt mondja, hogy ő velem tapasztalt meg nagyon sok mindent először, hogy amíg én nem voltam, nem is tudta, hogy képes ennyire szeretni. De én erre mindig azt mondom, hogy minden ember másképp szeret és minden ember mást hoz ki belőlünk.
A házasságomban én is egészen más voltam. Említettem már, hogy elváltam? Bocsánat, de már nem is emlékszem rá, hogy miket osztottam meg veletek. Tehát, a házasságomban még egy formázható, magát keres nő voltam. Nő? Nem is vagyok benne biztos, hogy az voltam. Mert ahhoz, hogy nővé váljunk, idő kell, sok idő, és mindenféle tapasztalás. Pofonok, könnyek, huncut tettek, édes bizsergések, picike önzés, szerelmek, titkok, alázat, türelem, elfogadás, kitartás…annyi minden kell ahhoz, hogy egy lány végül nővé szépüljön.
Ma ha belenézek a tükörbe – és épp jó napom van :), és a ruha is tökéletesen áll rajtam – akkor már egy nőt látok. Néha elveszek a saját tükörképemben, s belefeledkezem az apró ráncaimban a szemem körül. Nézem magam, de már nem is csak a külsőt figyelem, hanem mélyebben, itt bent tekintgetek szét… mennyi minden van már mögöttem, mennyi hibát vétettem, annyiféle érzés hasogatott már bennem, s engem miden egyes pillanat formált. Tudom,érzem, hogy így van, mert néha magam is meglepődöm a tetteimen, a szavakon, amiket már ki merek mondani, a hiábavaló vágyaimon, amiket már el merek engedni, s az őszinte szerelmemen, amit már nem akarok többé elengedni.
Sokat köszönhetek NEKI, akivel most vagyok – bárcsak kimondhatnám, a nevét. Megértette velem, hogy értékes NŐ vagyok. Számomra ez a két dolog, koránt sem volt olyan egyértelmű, de ő nem hagyja hogy kételkedjek magamban, biztat,segít, bátorít, szeret. Mint a számban:
” Már tudom szeretni nem azt jelenti,
Hogy két ember egy igát von,
Hanem a másikat biztatni, repülni
át egy világon.”
Ez az egyik kedvenc számunk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: