Egy szerető naplója

Semmi új nem történt velünk. Kicsit az én életem kezd felpörögni, és ez boldoggá tesz. Úgy tűnik kilátásban van néhány változás és engem ez most valahogy egyáltalán nem riaszt meg, sőt, izgatottá tesz.
Így talán könnyebben tudom venni ezt a kapcsolatot is, és kevesebb lesz a hullámvölgy, a nyíl, a seb a fájdalom, mert más dolgok kötik majd le a figyelmem, és ezekből meríthetek majd.

Hosszú idő óta először vagyok bizakodó a jövőmmel kapcsolatban és ez kimondhatatlanul jó érzés, olyan…FELEMELŐ. Mintha végre ráléptem volna egy hídra, ami egy szebb jövőbe vezet.

Ma nappal jött, nem reggel nem este, hanem nappal, és nem hozzám a négy fal közé, hanem egy parkan találkoztunk. Ott ült a kedvenc padomon és várt rám az őszi napsütésben, a fák lombjai alatt. Olyan filmbeli volt a jelenet, ahogy közelítettem hozzá. Ahogy láttam testjének vonalait. Először csak úgy nagyjából, alig felismerhetően, aztán néhány lépessel később már láttam az arcát, ahogy mosolyog rám, és mikor már egészen közel kerültem hozzá, láttam egészen, tisztán, ragyogó napsütésben..olyan tökéletes pillanat volt. Olyan szép, olyan meseszerű. Talán azért mert ilyen még sosem volt, hogy mások előtt, nem titokban, nappal, szabadon, a szabadban.. És meg is csókolt! Bizony ám, és nem is gondolt arra hogy megláthatják, nem volt benne semmi félelem, láttam rajta hogy boldog, s ugyanazt gondolja amit én: akarok még sok ilyet! Különös, hogy mikor már úgy érzem elfáradtam és nem bírom tovább, mindig történik valami, valami pici jó, amibe kapaszkodhatok -és én nem bánom hogy így van! Pedig csak egy átlagos találkozás- de nem nekem! Nekem egy megvalósult álom előzetese volt ez a délután!

Megint egy jó kis bulin vagyok túl…talán picit túl jó is volt…és persze a végén most is összekaptunk. Az utóbbi időben mindig ez van, de ma még butaságokat is írt…

ilyenkor nem érzek mást csak azt hogy változásra van szükségem, és annak sem látom értelmét hogy tovább folytassam ezt a naplót. Mégis kinek bizonyítanám, hogy a szeretők nagyrészt nem rossz lányok, sőt ugyanolyan érző lények mint más nők?…Mi értelme bizonygatni, hogy nem vagyok rossz?
A dolgok, a nyilak amiket kapok, lassan mintha elhitetnék velem, hogy igenis ezt érdemlem, mert másra nem vagyok méltó.

Évek óta csinálom már, és Istenem mikor lesz már vége? Hogyan fogok ebből kikerülni? Persze tudom, hogy csak rajtam múlik, hogy minden döntés az én kezemben van, bármikor azt mondhatnám, hogy nem csinálom tovább…átkozott egy állapot ez, és néha úgy érzem beleőrülök!

Egész nap alig beszéltünk… Nagyon sok volt a munkám, de vhogy talán, ha nem lett volna sok, akkor sincs másképp.

Mintha ma nem lett volna mit mondanunk egymásnak. Mert én valójában még mindig szomorú vagyok, a régi dolgok miatt, ő meg nem tudja hogyan vigasztaljon meg. De ez nem is az ő feladata.

Egyszerűen azt érzem hogy minden ilyen sérelem egy nyíl- ide bele a belsőmbe- és még be sem gyógyult a helye, mikor már kapom a következőt. Persze bírom még, de érzem hogy lesz egy utolsó nyíl, ami végleg leterít majd, és akkor, abból hogyan gyógyulok fel?

Már nem is nagyon tudom folytatni a tegnapi napot.
Azt hiszem végül mindent megbeszéltünk és rájött hogy bőven lesz még lehetősége meglepni ilyen és ehhez hasonló dolgokkal. De nagyon jól esik, hogy így figyel rám, hogy megjegyez mindent amit mondok, és ő akar az lenni, aki megvalósítja a picike hétköznapi vágyaimat.

Tudom, hogy ilyen szempontból tökéletes férfi, csak ne lenne az a nagy bibi hogy felesége van…

…és ma, ma ismét a múltam kísért, a régi viszonyom, a régi dühös feleség… Istenem sosem lesz már vége?
Reggel figyelmeztettek, hogy számítsak rá, megjelenhet. De miért? Annyiszor megvívtam már vele ezt a csatát, annyiszor a szemébe néztem már és bocsánatot kértem tőle, annyiszor elmondtam már, hogy tőlem nem kell féltenie a férjét, annyiszor próbáltam már meggyőzni arról, hogy lépjen tovább, hogy legyen igazi nő és ne a múltban éljen, hanem a jelben és jövőben bízzon.

Van abban valami, hogy az élet visszaadja, hogy az élet megleckéztet, hogy árnyként emlékeztet a hibáidra, s aztán képen töröl értük, csak hogy tudd, hol a helyed.

Nem is tudom mit érzek most.Rosszat semmiképp, hisz ma is meglátogatott, reggelit hozott, kávét az ágyba, bókokat, csókokat.
Láttam rajta, hogy nagyon nagyon szeretne gondoskodni rólam, és valóra váltani az egyik ici-pici álmom, hogy délig fel sem kelek, és valaki ágyba hozza joghurtos gyümlcssalit és csak velem törődik.
Meg akarta ma reggel ezt adni nekem, de én elrontottam a meglepetését, mert reggel felébredtem mire ide ért, így nem tudott meglepni. Aztán össze bújtunk a takaró alatt, és na ná, hogy szex lett a vége, ami nekem csodás volt, ő mégis nem rég kifakadt és azt mondta, úgy érzete nekem nem volt jó, sőt talán nem is kívántam  szexet csak neki akartam kedveskedni.
Pedig dehogy!

később folytatom…

Ma egész nap buta voltam, és megint nem tudtam megmagyarázni, hogy miért. De a napom utolsó néhány órája igazán jól sikerült, és tudjátok miért?

Nem, nem azért mert vele voltam, vagy mert nagyon sokat beszélhettünk, nem. Egyszerűen azért, mert este egy kicsit kikapcsolhattam azokkal a csajokkal akikkel az utóbbi két hónapban egyre több időt töltök. Jó volt egy kicsit kiszakadni velük a saját kis világomból, és jó volt hallgatni az ővékét, csacsogni, egymás szavába vágva mesélni az élményeket, okos és nagy, világot megváltó tanácsokat adni egymásnak, miközben a saját életünkkel kapcsolatban fogalmunk sincs hogyam tovább.

Erre a náhány órára kiléphettem a szerető szerepéből, és nem voltam más csak egy lány, egy barátnő.

A hetem vele kezdődött. Együtt töltöttül a délelőttöt. Nagyon jó volt. Újra megbésztük a hétvégén történteket. Persze nem tudtam nem megkérdezni hogy szombat óta beszélt-e azzal a bizonyos lánnyal. Őszinte volt, elmondta hogy két üzenetváltás történt köztük. Azt hiszem már nem zavar, mert hiszek benne, bennünk! Persze tudom, hogy az ördög sosem alszik, és nő vagyok, aki hajlamos picit túlkombinálni a dolgokat. Ez van, próbálok változtatni, de eddig nem sikerült.

Sokat beszélgettünk. Tényleg sokat. Jövőről, múltról, álmokról, gyermekkori emlékekről, ki nem mondott vágyakról… És meg kellet mutatnom hogy áll rajtam a gyógyító ruha, amit tőle kaptam – vagyis amit ő finanszírozott. Sosem tapasztaltam még ilyet, perceknek tűnt, mire megszólalt. Magához húzott és a testemet simogatta a ruhán keresztül. Azt mondta, tökéletesen kiemeli az alakom, hogy ebben a ruhában nem mer csak úgy nekem esni, mert aki így tudja viselni mint én, annak hosszan kell udvarolni, kerülgetni, és kötelező az első közeledést visszautasítani, mert ez egy olyan “nem kapsz meg könnyen” féle ruha. És ő újra meg újra meg akar hódítani. Szeretem, hogy egy olyan egyszerű dologgal, mint egy ruha, így le tudom nyűgözni, hogy ennyire nagyon képes rajongani értem.

Aztán a túlzott simogatás megtette hatását! Nem volt mit tenni, szeretkezni támadt kedvünk, és nem fogtuk vissza magunkat. Hosszú volt az előjáték, de aztán behoztuk a lemaradást, mert rám feküdt, hátulról, és most valahogy annyira nagyon jó pozíció volt hogy úgy éreztem másodpercek alatt a csúcsra jutok, de éreztem hogy ő is, mert lelasított, így bírtuk még úgy 5 percig…

A karszalag még mindig itt lóg a csuklómon – hosszú éjszak volt.
Nagyon csinos akartam lenni tegnap, amolyan  szolid, de elegáns DÉMON. Fekete, simulós kis ruhát vettem fel, és pirossal kombináltam. Sokan megnéztek, tudom – éreztem – de azzal is tisztában vagyok, hogy az emberek nagy része csak egy testet látott, akit megkívánt, és esetleg eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne ha…
Szeretek kihívó lenni, de legtöbbször nem azért, hogy mindenki engem nézzen, sokkal inkább azért, hogy figyeljem az emberek reakcióját, legyen az férfi vagy nő. És ha egy-egy szombat este sikerül különösen kitűnnöm, – talán már annyira, hogy az másokat megbotránkoztat- akkor mindig ugyanazt a tanúságot tudom levonni: csak kevesen néznek a felszín alá, a legtöbbnek elég az, amit lát, ahhoz hogy véleményt formáljon. Pedig ez ostobaság. Mégis ez a világ a felszínes dolgokon alapszik.
Ezért is szeretem annyira őt, mert ő ENGEM LÁT! Engem, az embert, a nőt, a csitrit, a ribancot, a gondoskodó társat, a gyenge hölgyet, az érzékeny gyermeket, a lényt, aki ÉN vagyok. Tudjátok ez milyen nagy dolog? Tudni, hogy van valaki, aki nem csak addig marad velem, amíg csinos és szép vagyok, mert a szépségemet nem az arcomban vélte felfedezni, hanem bennem.
Persze tegnap este rabul ejtette az a kis fekete, ahogy kiemelte az alakom – na jó talán nem vagyok dagi- a piros kis körmeim, a cipőm. Tetszettem neki, s ott mindenki előtt felakart csípni. Nem számít már neki, hogy ki látja és ki nem, pedig lehet hogy itt követjük el az egyik legnagyobb hibát, mert ő nőt hajt, én meg családos emberrel mutatkozom. – s a világ csak ennyit lát. Talán nem véletlen, hogy a szeretők nagy része a háttérben marad, s minden találkozás titokban, négy fal közt vagy sötétben, éjszaka esik meg. Talán amíg teljesen és végleg le nem zárja a házasságát, addig nem kellene ennyit sem együtt mutatkoznunk. –
Pedig nagyon szeretném, jól esik őt a közelemben tudni. néha flörtölni vele, feltűnés nélkül oda dugni neki a fenekem, táncolni vele, csak egyszerűen táncolni, mint ahogy egy férfi táncol egy nővel.

Sokat változott. Nagyon sokat.Kinyílt, ma falja az életet, és minden perceben az élményt keresi, a boldogságot, az örömöt. Emlékszem régen sosem táncolt velem – mikor még csak barátok voltunk – hiába könyörögtem neki, nem jött velem a tánctérre. Mindig azt mondta ő nem táncol lányokkal, senkivel. Mindenkivel kedves volt ugyan, sokat mosolygott, és szívből nevetni már akkor is tudott, de volt egy pont, amin túl nem engedte az embereket, sőt talán még magát sem. Mindig csak általános, megfoghatatlan dolgokról beszélt, magáról és az érzéseiről soha sem, pedig már akkor sem volt boldog, csak kínlódott és szerette volna rendbe hozni a házasságát, mert akkor még hitt benne, mert akkor még nem volt csordultig teli az a bizonyos pohár.
Néha beszélgetünk ilyenekről is, és ilyenkor azt mondja, hogy én indítottam el a változás útján. Azt hiszem tudom mire gondol, egyszer valaki rám is rám aggatta a szárnyakat, s néha ugyan veszítek a magasságból, de nem akarok többé megállni…
Jó érzés tudni, hogy van valami, amiben segítettem neki, valami ami már végleg nyomot hagy benne, valami ami mindig rám emlékezteti majd – történjen bármi is.
De a héten először olyat éreztem, amit még sosem; mi van, ha adtam neki szárnyakat, de egy nap majd túl messzire repül tőlem, s már nem vonzza a visszatérés öröme, mert jobban izgatja majd az új érzések felfedezése, hogy feszegesse a határait, hogy még többet éljen és tapasztaljon…
Feltűnt egy lány, a héten sokat hallottam róla, sokat írt neki, beszélgettek, számot cseréltek…a lány flörtölt vele, huncutul, picit rámenősen, de mégis elbűvülően, olyan dolgokat csinált és mondott, amiket én is szoktam. – lássatok csodát, nem vagyok kivételes, senkivel sem összehasonlítható. Mindig jöhet valaki, aki felülmúl minket, aki elfeledteti a régi szerelmet…Nem versenyezhetek és nem is akarok, egy huszas éveiben járó, cserfes, különleges “van benne valami” típusú lánnyal…
Tudom ki ő, tegnap ott volt ő is, sokat voltak együtt, bosszúból én is mással.
Tudom azt is – mert tegnap kifakadtam, és megbeszéltük – hogy ő nem akar mást rajtam kívül. De bennem van már egy keserű és nagyon fájdalmas tapasztalat, nem akarom folyton a lányokat figyelni körülötte, s besorolni őket a “veszélyes” vagy “ártalmatlan” kategóriába – ez nem én vagyok. Nem méltó ez egy nőhöz, mert így 30 felé közeledve büszkém kimerem mondani hogy azzá értem, és elfogadom mindazt, ami ellen nem tehetek.
Szárnyakat adni a másiknak a világ legcsodálatosabb dolga. ilyenkor semmihez sem fogható boldogsággal ajándékozzuk meg a másikat és a szárnyakon kívül neki adjuk a bizalmunkat, hogy bármilyen messze kerül is, ő majd mindig vissza tér. Ez jelenti nekem a határtalan szeretetet, neki pedig a valódi szabadság – és én szeretem ha szárnyal, s minden este vissza várom.

Furcsa egy szombat volt…

Tegnap azért nem írtam, mert szombat révén elmentem bulizni…este siettem haza, hogy időben elkészüljek, csinos és szinte már tökéletes akartam lenni-még mindig épp úgy, mind Carrie!

Ott volt ő is…később mindent elmesélek.