Tényleg így lesz?

Drága naplóm! Már idejét sem tudom mióta nem írtam…valahogy a történtek mellett nem volt időm, erőm és talán még kedvem sem ahhoz hogy írjak.

A dolgok megváltoztak körülöttem, már az új helyemen vagyok és nehezen szokom meg hogy minden sokkal kisebb, minden hang más, egyszerűen még nem az enyém – így érzem.

Nem az enyém. Miért is olyan fontos hogy birtokoljunk, miért akarunk mindent a magunkénak tudni? Miért nem tudjuk, csak úgy szabadon, kötetlenül egyszerűen SZERETNI?
Ha őt is így szeretném, talán könnyebb lenne. Pedig lassan változtat az életén, és ha apró lépéseket is, de mégis csak lépéseket tesz…felém. Sokat beszélgetett az utóbbi két hétben a feleségével és minden szavával azon volt, hogy megértesse vele végre, az az élet amit ők ketten, ott egymás mellett, de nem egymással folytatnak, az az állapot már nem tartható fent tovább. Elhagyta már a száját az a mondat is, hogy ” El akarok válni” Ilyen egyértelműen és határozottan még sosem mondta ki, így ezekkel a szavakkal, és tudom, hogy ez nagyon nagy dolog, mert ha az ember már eljut odáig és képes arra hogy kimondja, bele, a másik szemébe, akkor azt meg is fogja tenni -tudom jól, mert velem is így volt.

S mégis minden pozitív változás ellenére, mintha picit kevésbé volnék lelkes, mint kellene,mintha picit elfáradtam volna.
Az előbb csak villogott a kurzor a képernyőn, és ahogy visszaolvastam az “El akarok válni” mondatot, azt futott át az agyamon, hogy egyszer tényleg lesz még olyan nap, amikor boldogan fogok felébredni mellette, amikor olyan átlagos dolgokat fogok tudni megtenni a szerelmemmel, mint fényes nappal kézen fogva sétálni, bevásárolni, felhívni a másikat azért, mert lekéstem a busz és csak 9 után érek haza…haza, oda ahol ő is van, ahol mi ketten, együtt…Tényleg lesz ilyen is?