Csodás találkozás

Vártam a mát, a héten a ma volt az én napom, a mi napunk! Találkoztunk, nálam járt, átölelt, simogatott, szeretgetett egy egész délelőttön át.

Vannak jó és rossz találkozásaink, a mai jó volt, sőt tökéletes. Boldog voltam, nagyon boldog. Ha délelőtt jön, szinte ő ébreszt, az arcom még gyűrött az ágytól, a hajam kócos, a hangom álmos, a pizsim -mint nem éppen legszexisebb ruhadarabom !- nyúlott, de ő úgy ölel át, a szeme úgy csillog a gyönyörűségtől, mikor meglát, mintha a világ legtökéletesebb, legcsodálatosabb nőjét tudhatná magáénak.
 Aztán megcsókol! – Istenem, milyen finom a csókja! Az első csók mindig gyengéd, mintha csak azt mondaná:
– Nagyon hiányoztál.
Aztán újra átölel, erősen, néha annyira hogy szinte fáj,  úgy szorít, olyan nagyon mintha egyetlen ölelésével próbálná meg elmondani hogy a hét egészen eddig a pillanatig pokol volt nélkülem. Ilyenkor érzem igazán hogy szeret, tudom hogy így van, és boldog vagyok, hogy újra érezhetem. Ezek a pillanatok éltetnek, ezeket próbálom felidézni mikor keserű magányomban hánykolódom az ágyban.

Ma is el akartam raktározni az együtt töltött idő minden pillanatát.
Leültünk a kanapéra, néhány percig csak néztük egymást, de mindketten fáztunk picit, a nappali reggelre mindig lehűl, hát kézen fogtam, s bevezettem a szobába. Lefeküdtünk az ágyra, s ő úgy bújt hozzám, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Aztán megcsókolt, újra és újra, és én viszonoztam mindet, a finomat, a szenvedélyest, a mohót a gyengédet! Akartam mind! Nagyon vágytam már rá, és remegve kívántam, de nem akartam elsietni, azonnal neki esni! Figyelni akartam minden mozdulatára, érezni kívántam minden rezdülését, a csókjait, ahogy hozzám ér, ahogy hozzám szorítja az ágyékét és az egész testét!
Pedig a ruha még le sem került rólunk, de ezt sem bántam, így még jobban kívántam.
Egyre csak simogattam az arcát, a mellkasát, belemarkoltam a fenekébe, aztán átsiklott a kezem a péniszén. Tudtam, hogy a kósza érintések még jobban felizgatják. De én ugyanezt kaptam tőle. A keze a fenekemet markolta, erősen, határozottan-imádom mikor határozott. Közben csókolt, szenvedélyesen, szinte felfalt és én boldogan csillapítottam az éhségét.

Aztán lekerültek a ruhadarabok, a póló, a bugyi, a nadrágján még a cipzár is kéjesen siklott lefelé. És eddigre már egyikünk sem fázott, pedig most már meztelenek voltunk. Közhely de tőlünk izzott minden más!

Újra magához szorított, alulra kerültem. A mellbimbómat csókolt, gyengéden, érzékien, ettől még jobban kívántam hogy végre érezzem, magamban, hogy csak az enyém legyen, hogy a világon ne legyen még egy olyan ember, akihez ilyen nagyon közel van, mint én!
Élveztem minden mozdulatát, a testem szereti, ahogy bánik velem. Aztán végre megérkezett a pillanat, és együtt ringhatott a csípőnk. A szívünk is együtt dobbant, egymásba kapaszkodtunk, és ő tökéletesen érezte hogy mire vágyom. Tökéletesen figyelt rám, mert engem akart boldoggá tenni, engem a szeretőjét, akihez lopva, titokban jár! Neki én vagyok a minden, a nő, aki boldoggá teszi, pedig ha kiderülne a viszonyunk, mindenki csak engem gyűlölne, de neki, neki angyal lennék akkor is.

Így szeretett ma is, mintha angyalt simogatna, de ha az angyal kacér kurvává változott a kezei közt, akkor mohó szenvedéllyel folytatta. És én élveztem a végleteimet, hogy mindkettőt kihozza belőlem. Az ágy meg egyre csak recsegett alattunk, és a falak féltékenyen meredtek ránk, mert akkor és ott nem volt köztünk határ, szabadok voltunk, s mi ebben a nagy szabadságban egymást vágytuk szeretni, aztán hirtelen elégni!

A mai szeretkezéssel mintha még közelebb kerültem volna hozzá. De ezt valamiért akkor és ott nem mondtam neki.

Pedig azóta is ezt érzem. Búcsúzáskor újra kacérkodni kezdtem vele, és az volt az utolsó mondata, mielőtt kilépett az ajtón, hogy ő a világ legnagyobb marhája amiért most elmegy!
Persze mennie kellett, de ma még ez sem fájt, mert tudtam hogy lesz még idő mikor újra látom. És ma csak ez számított.