Tegnap este mindketten hivatalosak voltunk egy buliba. Mindketten ott voltunk, de mégsem együtt, csak mint barátok érintkeztünk egymással, pedig szívem szerint akkor és ott a világ arcába vágtam volna, hogy ő az enyém, de nem tehettem.
Tudjátok milyen az, amikor tánc közben megérint a másik – miért is ne tenné, hisz táncoltok – de neked tudatosan kell szabályoznod arcod minden rezdülését, mert nem derülhet ki, hogy szereted őt?!
Egész este csak kerülgettük egymást, s csak a legvégén, a búcsúnál jutott egy lopott ölelés és egy rövidke csók – ennyit kaptam egy hét várakozás után.
Ma pedig…nem is tudom mi van ma velem, de egyszerűen képtelen vagyok elviselni a tudatot, hogy mással van, hogy a környezete hallhatja, ahogy derűsen felnevet egy jól sikerült mondat után. Beleőrülök, amint magam elé képzelem a közös ágyukat, és ahogy ott fekszik mellette. Az sem érdekel, hogy tudom, már nem szereti őt, mert akkor is az a másik nő lehet ott VELE, én meg itt, NÉLKÜLE!
Tudom, hogy holnap jobb lesz, és újra elég erős leszek majd szeretőnek lenni – mert igen, a világnak fogalma sincs arról, mekkora erő kell egy szeretőnek – de ma még van, és szenvedek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: