Nem is tudom, hol kezdjem.
Elváltam, de valójában a házasságom már akkor bukásra volt ítélve, mikor boldogan felhúztuk egymás ujjára a gyűrűket.
Ő volt az első szerelmem, szinte vele csókolóztam először úgy igazán nagyon nyálasan – nyelvesen – ő volt az, aki először elhitette velem, hogy jó nő vagyok. Ő volt az, akinek először oda adtam magam…ő volt nekem minden, és én nagyon meg akartam felelni neki. A tökéletes nő akartam lenni, akit egy életen át szerethet, de rá kellett jönnöm, hogy tapasztalat nélkül nem lehet az ember tökéletes nő, tökéletes társ.
Hibáztam. Sokat. Hibázott ő is. Hibáztunk, mert nem beszéltünk, csak hagytuk, hogy a hétköznapok eltompítsák az érzéseinket.
Aztán jöttek a kudarcok, a gyerek utáni hiábavaló sóvárgás, az egyedül töltött éjszakák, a meghiúsult meglepetések, és mi még mindig csak hallgattunk.
A látszat meg volt, a barátok, a család csak mosolyt látott az arcunkon, de közben alattomos csendességgel sodródtunk a bukás felé.
Ha megcsalsz valakit, annak mindig oka van. A lelked beteg, tehetetlenül vergődik, és a kétségbeesés, a vágy, hogy boldog legyél végül elgyengít és megteszed. – nekem ez a megcsalás.
De ezen már túl vagyok. Tudom miket, és hol rontottam el. Ott a legelső elharapott keserű szónál, ott kellett volna erősnek és őszintének lennem, hogy képes legyek elmondani, NEKEM mi az ami fáj, és minden jelentéktelennek tűnő sérelem alakalmával beszélni, elmondani, hangosan, kendőzetlenül, úgy ahogy van!
Nem tudom, hogy mi lenne ha..
Csak azt tudom, hogy mi van most.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: