Egy szerető naplója

Neki írtam:

Gyűlölöm a napokat amikre várok hogy majd személyesen megbeszéljük!

Ma még azt is gyűlölöm hogy létezek hogy érzek!

Egy pocsék nap után végre haza érek és nem vár rám senki! Ő sem…a pokolba is főleg ő, ki mást is kívánhatnék?! Őt akarom, de nincs velem! S már ki sem mondom neki mire gondolok, hogy mire vágyom, mert csak magamat gyötröm vele! Mit érek a mondattal: 
– Azt akarom hogy gyere ide azonnal!
Semmit! Mert ha munka után útra kel, hozzájuk érkezik majd meg! Tőlem messze fordul a kulcs a zárban, s mellé fekszik le az ágyba!  Hiába minden sóhaj, ő végül nem hozzám tér majd haza!

Utálom hogy ennyire hiányzik!

Elmeséltük egymásnak a napunkat, hogy kinek miért volt jó, hogy mit látott az interneten, hogy melyik az új kedvenc álomtárgy amit egyszer meg kell venni… Aztán elmondtam neki hogy fagyizni hívtak. Egy srác, akit nem rég ismertem meg…és bevallottam neki h szimpatikusnak találom…egy darabig csend volt a vonal túlsó végén, éreztem hogy nem esik neki jól ilyet hallani. Azt mondtam neki:
– Nem hiszem hogy egy fagyi olyan óriási bűn lenne. Nekem csak egyszerűen jól esik hogy nem kell egyedül lennem, és hogy történik velem valami új, valami más.
Azt felelte, hogy ezzel tisztában van, és hogy nem a srácra hanem a szituációra féltékeny, mert ő ezt nem teheti meg.
Feltettem neki a kérdést, hogy mondja meg mit csináljak? mit szeretne? Ne menjek el?
Válasz, közömbösen és határozottan:
-Ezt neked kell eldöntened.
És ekkor dühös lettem, de nem mondtam ki mire gondolok,pedig szívem szerint vádaskodva és önzőn az arcába vágtam volna, hogy
– Na látod azt végre te is eldönthetnéd hogy mit akarsz! Dönthetnél végre arról hogy hogyan folytatod tovább az életed! Velem vagy nélkülem! Tessék! Dönts! Most! És lépj valamerre, mindegy hogy merre, csak lépj már az Istenért!!!

Vannak helyzetek, amikor először tudnunk kell hallgatni, s csak azután beszélni. Ezt tettem, mert nem akarom belőle kikényszeríteni a lépéseket, magától kell megtennie, és önmagáért, nem pedig értem.

Itt a tavasz! Ma éreztem ezt először! Szinte az egész napot végig csavarogtam-persze egyedül, de ma jól érzem magam! 
Furcsa hogy a nap már néhány nappal ezelőtt is ugyanilyen szépen ragyogott, de én mégis csak a fájdalomra tudtam koncentrálni akkor…azért van ez így mert a lelkem ma nyitott a jóra, nyitott mert tegnap este újra eljött hozzám! Átölelt, s olyan érzékien és szívet melengetőn csókolta végig a testemet hogy ha aznap este egy szót sem szólt volna, én akkor is megingathatatlanul tudnám hogy igazán szeret. Még ma is ezeken a csókos pillanatokon méláztam az erdő fái alatt. Soha ezelőtt nem kaptam még ilyet,soha nem szerették még ilyen végtelen, őszinte, tiszteletteljes, gyengéd szerelemmel a testemet, s a testemen keresztül engem, a lényt, a nőt, a hisztis csitrit, a csábító rossz lányt, a vad tékozlót, mindent ami én vagyok…még senki nem tudta így elmondani mit érez irántam!
Minél több ilyen meghitt pillanatot élek át vele, annál erősebben érzem hogy ő az én jövőm. Arra gondoltam, minden nőnek járna egy ilyen férfi, mint az én titkos szerelmem. Aztán hírtelen eszembe jutott- mert néha a nagy boldogságban, mintha szinte megfeledkeznék a tényről- hogy neki felesége és gyereke van, dehogy jár ez minden nőnek! És külömben is, hogy lesz valakiből szerető? S én hogy jutottam idáig, hogy történhetett ez meg velem?

Ha az apám tudná hogy családos, nős férfit szeretek, megvető gyűlölettel verne pofán, s azt is letagadná hogy a lánya vagyok. 
Az emberek többsége elítéli az olyan nőt vagy férfit, mint amilyen én is vagyok. Pedig én nem érzem magamat rosszabbnak vagy bűnösebbnek bárki másnál. Én is csak szerelemre vágyom és arra hogy valaki számára én legyek minden. Nem vagyok kétszínű és megbotránkoztató, csak az tart annak, aki úgy gondolja az érzéseket el kell folytani ha azok nem helyén valóak. De az érzések nem tudnak nem helyén valóak lenni,azok vannak, kialakulnak akkor is ha tiltakozunk akkor is ha megpróbáljuk eltitkolni, elnyomni, megmásítani.

Azt hiszem a szerető olyan ember aki ezek közül egyiket sem teszi meg, csak egyszerűen megéli őket, és vállalja mindazt ami ezzel jár. Én is csak ezt teszem, megyek a szívem után, és szenvedek, sírok, de ezen kívül van itt még más is, igazi élet igazi szeretet. Mert a szerető nem egy szex gép, akit azért tartanak hogy kielégítse a másika. Én mint szerető, tudom hogy menedék vagyok, boldogság a másiknak, mert szeretetet adok neki, törődést és igen szeretkezünk, úgy ahogy otthon sosem teszik vele! De az, hogy ő és én, ezt meg merjük tenni egymással, hihetetlen nagy és őszinte bizalmat kíván egymás iránt! Mert én átadtam magam neki, ő pedig magát nekem, és meztelenül, cicomák nélkül egymás szemébe nézve, mondjuk ki hogy szeretlek!

Hány ember mondhatja ezt el magáról? Hogy levetve magáról a földi világ látszat dolgait, megnyílik a másik előtt s szerelembe mer esni, tudván hogy bármelyik pillanatban megalázhatják, leköphetik, bemocskolhatják, eltiporhatják mindazt amit titokban óvni s dédelgetni próbált?

Vártam a mát, a héten a ma volt az én napom, a mi napunk! Találkoztunk, nálam járt, átölelt, simogatott, szeretgetett egy egész délelőttön át.

Vannak jó és rossz találkozásaink, a mai jó volt, sőt tökéletes. Boldog voltam, nagyon boldog. Ha délelőtt jön, szinte ő ébreszt, az arcom még gyűrött az ágytól, a hajam kócos, a hangom álmos, a pizsim -mint nem éppen legszexisebb ruhadarabom !- nyúlott, de ő úgy ölel át, a szeme úgy csillog a gyönyörűségtől, mikor meglát, mintha a világ legtökéletesebb, legcsodálatosabb nőjét tudhatná magáénak.
 Aztán megcsókol! – Istenem, milyen finom a csókja! Az első csók mindig gyengéd, mintha csak azt mondaná:
– Nagyon hiányoztál.
Aztán újra átölel, erősen, néha annyira hogy szinte fáj,  úgy szorít, olyan nagyon mintha egyetlen ölelésével próbálná meg elmondani hogy a hét egészen eddig a pillanatig pokol volt nélkülem. Ilyenkor érzem igazán hogy szeret, tudom hogy így van, és boldog vagyok, hogy újra érezhetem. Ezek a pillanatok éltetnek, ezeket próbálom felidézni mikor keserű magányomban hánykolódom az ágyban.

Ma is el akartam raktározni az együtt töltött idő minden pillanatát.
Leültünk a kanapéra, néhány percig csak néztük egymást, de mindketten fáztunk picit, a nappali reggelre mindig lehűl, hát kézen fogtam, s bevezettem a szobába. Lefeküdtünk az ágyra, s ő úgy bújt hozzám, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Aztán megcsókolt, újra és újra, és én viszonoztam mindet, a finomat, a szenvedélyest, a mohót a gyengédet! Akartam mind! Nagyon vágytam már rá, és remegve kívántam, de nem akartam elsietni, azonnal neki esni! Figyelni akartam minden mozdulatára, érezni kívántam minden rezdülését, a csókjait, ahogy hozzám ér, ahogy hozzám szorítja az ágyékét és az egész testét!
Pedig a ruha még le sem került rólunk, de ezt sem bántam, így még jobban kívántam.
Egyre csak simogattam az arcát, a mellkasát, belemarkoltam a fenekébe, aztán átsiklott a kezem a péniszén. Tudtam, hogy a kósza érintések még jobban felizgatják. De én ugyanezt kaptam tőle. A keze a fenekemet markolta, erősen, határozottan-imádom mikor határozott. Közben csókolt, szenvedélyesen, szinte felfalt és én boldogan csillapítottam az éhségét.

Aztán lekerültek a ruhadarabok, a póló, a bugyi, a nadrágján még a cipzár is kéjesen siklott lefelé. És eddigre már egyikünk sem fázott, pedig most már meztelenek voltunk. Közhely de tőlünk izzott minden más!

Újra magához szorított, alulra kerültem. A mellbimbómat csókolt, gyengéden, érzékien, ettől még jobban kívántam hogy végre érezzem, magamban, hogy csak az enyém legyen, hogy a világon ne legyen még egy olyan ember, akihez ilyen nagyon közel van, mint én!
Élveztem minden mozdulatát, a testem szereti, ahogy bánik velem. Aztán végre megérkezett a pillanat, és együtt ringhatott a csípőnk. A szívünk is együtt dobbant, egymásba kapaszkodtunk, és ő tökéletesen érezte hogy mire vágyom. Tökéletesen figyelt rám, mert engem akart boldoggá tenni, engem a szeretőjét, akihez lopva, titokban jár! Neki én vagyok a minden, a nő, aki boldoggá teszi, pedig ha kiderülne a viszonyunk, mindenki csak engem gyűlölne, de neki, neki angyal lennék akkor is.

Így szeretett ma is, mintha angyalt simogatna, de ha az angyal kacér kurvává változott a kezei közt, akkor mohó szenvedéllyel folytatta. És én élveztem a végleteimet, hogy mindkettőt kihozza belőlem. Az ágy meg egyre csak recsegett alattunk, és a falak féltékenyen meredtek ránk, mert akkor és ott nem volt köztünk határ, szabadok voltunk, s mi ebben a nagy szabadságban egymást vágytuk szeretni, aztán hirtelen elégni!

A mai szeretkezéssel mintha még közelebb kerültem volna hozzá. De ezt valamiért akkor és ott nem mondtam neki.

Pedig azóta is ezt érzem. Búcsúzáskor újra kacérkodni kezdtem vele, és az volt az utolsó mondata, mielőtt kilépett az ajtón, hogy ő a világ legnagyobb marhája amiért most elmegy!
Persze mennie kellett, de ma még ez sem fájt, mert tudtam hogy lesz még idő mikor újra látom. És ma csak ez számított.

Ma alig beszéltem vele!

A tegnap is olyan rövid volt, inkább ne is láttam volna mert ilyenkor  úgy éreztem magam, mint akit mézes szavakkal elő csalnak rejtekéből, aztán meg azonnal elhagyják.
Éz ez a ma egy újabb pokol! Csak vánszorognak a percek, amiket azzal töltök h várom őt. Várom hogy jelentkezzen, hogy legalább itt a Viberen -mert ez a kapcsolattartó közöttünk- jó éjszakát kívánjon és azt írja szeret!
De hiába várok. A szemem ég a sok sírástól és bár fáradt vagyok,a mellkasomon lévő leírhatatlanul terhes érzés, nem hagyja hogy elaludjak.
Egész nap éreztem, egy percre sem csillapodott. Hiába képzelődtem a közös jövőnkről, ahogy egy forró nyári éjszakán a szabadban fekszünk, s a csillagos eget fürkésszük szerelmesen-nem lett jobb, sem könnyebb.

Ez nap már így múlik el; fájdalommal.

Tegnap este mindketten hivatalosak voltunk egy buliba. Mindketten ott voltunk, de mégsem együtt, csak mint barátok érintkeztünk egymással, pedig szívem szerint  akkor és ott  a világ arcába vágtam volna, hogy ő az enyém, de nem tehettem.

Tudjátok milyen az, amikor tánc közben megérint a másik – miért is ne tenné, hisz táncoltok – de neked tudatosan kell szabályoznod arcod minden rezdülését, mert nem derülhet ki, hogy szereted őt?!

Egész este csak kerülgettük egymást, s csak a legvégén, a búcsúnál jutott egy lopott ölelés és egy rövidke csók – ennyit kaptam egy hét várakozás után.

Ma pedig…nem is tudom mi van ma velem, de egyszerűen képtelen vagyok elviselni a tudatot, hogy mással van, hogy a környezete hallhatja, ahogy derűsen felnevet egy jól sikerült mondat után. Beleőrülök, amint magam elé képzelem a közös ágyukat, és ahogy ott fekszik mellette. Az sem érdekel, hogy tudom,  már nem szereti őt, mert akkor is az a másik nő lehet ott VELE, én meg itt, NÉLKÜLE!
Tudom, hogy holnap jobb lesz, és újra elég erős leszek majd szeretőnek lenni – mert igen, a világnak fogalma sincs arról, mekkora erő kell egy szeretőnek – de ma még van, és szenvedek.

Azt hittem tanulok majd a hibáimból, és a sok gyötrelmes éjszaka sosem feledteti majd azt az érzést, hogy milyen a sötétben meghúzódni, és soha ki nem lépni a fényre.

Hát nem így lett. Szinte egyik szerepből estem a másikba, a karakterem
– a szerető – ugyanaz, csak a partner új és a szívem is, mintha így akarta volna.
Másodjára is szerető lettem és ez még ma is tart, ebben a pillanatban is. Ő otthon van a családjával és pedig itt ontom magamból a keserű szavakat.

Valahogy ki kell adjam magamból az érzéseket, még ha nem is beszélhetek erről senkinek, valahogy ki kell borítsam magamból ezt a sok kusza, felkavaró érzést, mert ha nem tehetem belefulladok…

S talán közben ti is rájöttök, hogy az olyan ember, nő, mint én, nos még én is érzek, de még hogyan…
Hát ettől a naptól fogva, megosztom veletek a gondolataimat, az érzéseimet, mindent, ami én vagyok

Nem számolom már hány hónap, év telt el azóta, hogy egyedül vagyok. Csak azt tudom, hogy számtalan szabad férfi környékezett már meg,
más-más céllal és módon, én mégsem közülük választottam, immár másodszorra, hanem azokból, akik mellett nem tudok igazán ragyogni és kiteljesedni, mert egészen egyszerűen nincsenek egyedül.

Én mégis, őt akartam, egyedül csak ő tudott hozzám közel férkőzni, csak neki nyitottam ki az ajtókat, tőle voltam boldog, az ő csókjai bizsergettek meg, az ő érintése volt az én drogom – Istenem, olyan nagyon sokáig, és olyan nagyon eltántoríthatatlanul szerettem őt. De ami először izgalmas és mámorító, az idővel kevéssé és fájdalmassá válik attól, hogy én többre vágytam. attól hogy egészen akartam, csak magamnak.

Sokáig még magamnak sem mertem bevallani. Egyre csak azt ismételgettem magamban, hogy ez csupán csak szex, hogy az eszeddel irányíts, nyomd el a szíved! – de hiába volt.
Szerető lettem, az a fajta, aki emészti magát, aki minden este úgy fekszik le, hogy holnap
– Holnap ELENGEDEM!
De reggel úgy keltem:
– Kell nekem!

Nem lehet így élni! ez felemészt. Nem tudom ide leírni mindazt a sok szélsőséges érzést, amit ilyenkor érez az ember.
Remegve várom, hogy megérkezzen, elviselem, hogy el kell mennie minden alkalommal, de összetörök, ha valami miatt nem tud jönni. gyűlölök rá gondolni, hogy a saját otthonában egy másik nő mellé fekszik le minden áldott este, hogy megsimogatja az arcát, azzal a kezével, ami azelőtt engem érintett…

Tudtam, és egy idő után már éreztem, hogy fáj ez a kapcsolat, de azt is tudtam, hogy még nem tudom őt elengedni
De az idő telt, a fájdalom meg csak dagadt bennem, míg nem egy nap arra eszméltem, már nem úgy fáj kevésbé ha velem van, hanem úgy, ha nincs velem, mert képtelen voltam tovább élte holt terében bujkálni.
Kevés volt a heti egy óra, ami rám jutott, nem értem már be a szenvedélyes létezéssel, többet akartam, meghitt varázslatot, és sok időt, csak vele, csak nekem… hát vége lett.

Néha úgy érzem, még nem egészen, mert még mindig gondolok rá, felidézem, eszembe jut egy zenéről, egy szóról, egy gesztusról.
De az ember túlélésre teremtetett. mész tovább, mert élned kell, dolgozni, menni…létezni…lenni…immár nélküle.

Nem is tudom, hol kezdjem.

Elváltam, de valójában a házasságom már akkor bukásra volt ítélve, mikor boldogan felhúztuk egymás ujjára a gyűrűket.
Ő volt az első szerelmem, szinte vele csókolóztam először úgy igazán nagyon nyálasan – nyelvesen – ő volt az, aki először elhitette velem, hogy jó nő vagyok. Ő volt az, akinek először oda adtam magam…ő volt nekem minden, és én nagyon meg akartam felelni neki. A tökéletes nő akartam lenni, akit egy életen át szerethet, de rá kellett jönnöm, hogy tapasztalat nélkül nem lehet az ember tökéletes nő, tökéletes társ.

Hibáztam. Sokat. Hibázott ő is. Hibáztunk, mert nem beszéltünk, csak hagytuk, hogy a hétköznapok eltompítsák az érzéseinket.
Aztán jöttek a kudarcok, a gyerek utáni hiábavaló sóvárgás, az egyedül töltött éjszakák, a meghiúsult meglepetések, és mi még mindig csak hallgattunk.
A látszat meg volt, a barátok, a család csak mosolyt látott az arcunkon, de közben alattomos csendességgel sodródtunk a bukás felé.
Ha megcsalsz valakit, annak mindig oka van. A lelked beteg, tehetetlenül vergődik, és a kétségbeesés, a vágy, hogy boldog legyél végül elgyengít és megteszed. – nekem ez a megcsalás.

De ezen már túl vagyok. Tudom miket, és hol rontottam el. Ott a legelső elharapott keserű szónál, ott kellett volna erősnek és őszintének lennem, hogy képes legyek elmondani, NEKEM mi az ami fáj, és minden jelentéktelennek tűnő sérelem alakalmával beszélni, elmondani, hangosan, kendőzetlenül, úgy ahogy van!

Nem tudom, hogy mi lenne ha..
Csak azt tudom, hogy mi van most.